**7 emlékezetes karakter, akiket a folytatásokban és feldolgozásokban csúnyán elhanyagoltak** 1. **Luke Skywalker (Star Wars)** - A Jedi lovag, aki a trilógiák hőse volt, a folytatásokban sokak szerint elvesztette a varázsát, és a karaktere nem tükrözte

A Mátrix folytatásai sajnos túlságosan a korai kétezres évek CGI-jal teli akciójeleneteire helyezték a hangsúlyt, a film univerzuma pedig a főszereplők helyett mellékszereplők kezébe került. Morpheus, akit Lawrence Fishburne alakított, és aki az első rész legemlékezetesebb pillanataival hódította meg a közönséget, a Forradalmakban sajnos elvesztette korábbi jelentőségét. Az első filmben betöltött kulcsszerepe háttérbe szorult, és ezzel a karakter mélysége is megkopott.

Még a film kezdeti pillanataiban is alig-alig kapunk ízelítőt a legendás karakterből, aki aztán gyorsan beül exbarátnője, Niobe mellé másodpilótának. A játékidő zömében csak a parancsait ismételgeti, miközben egyre feszültebb és ijedtebb arccal nyomkodja a különféle gombokat. A végén pedig tágra nyílt szemekkel figyeli, ahogy a többiek megoldják a cselekmény kulcspontjait helyette. Nem meglepő tehát, hogy a negyedik részben új színésszel és merész új koncepcióval keltették életre a karaktert a Wachowski-nővérek.

Könyvek tucatjait lehetne megtölteni azzal a sokszínű és gyakran zűrzavaros történettel, hogy a Star Wars folytató trilógiájában melyik karakter hogyan vesztette el a varázsát, vagy hogy Az utolsó Jedik után bekövetkezett váratlan irányváltás miként taszította a földbe a galaxis hősies harmadik felvonását. A legnagyobb vesztesek azok a karakterek, akiket már az új trilógiában bemutattak, de a végén, amikor a színpadra lépett a nagy pillanat, nélkülözniük kellett a fontos szerepet. Hux tábornok (Domhnall Gleeson) elbukása talán érthető: a galaktikus Heinrich Himmler figuráját Az utolsó Jedikben annyira alárendelték Kylo Rennek, hogy a fenyegető kiállásából egy hisztis kisgyerekké alakult. Így nem maradt más választás, mint hogy A Skywalker kora során Richard E. Grant által megformált Pryde tábornok lépjen a helyére, hogy visszahozza a karakterek közé a hatalom és tekintély érzését.

Finn és Rose (John Boyega és Kelly Marie Tran) sajnos a J. J. Abrams által irányított koncepció nélküli váltás és a toxikus "rajongók" áldozatai lettek. Rose karakterét szinte teljesen kiszorították a harmadik epizódból, míg Finn története annyira eltorzult (vagy inkább céltalan lett), hogy a korábbi, Az utolsó Jedikben megélt kalandjai is értelmüket vesztették. De mi is volt az a titok, amit Finn annyira szeretett volna megosztani Rey-jel a homokcsapdában? Hát igen, sosem derült ki.

Az Ellenség a kapuknál részben David Gibbons 1999-es Patkányháború című regénye alapján készült, amelyben Vaszilij Zajcev (Jude Law) egy sokkal árnyaltabban megírt, akár még szimpatikusnak is nevezhető német mesterlövésszel párbajozik. A filmben azonban már máshogy hívják Zajcev ellenlábasát (Ed Harris), aki teljesen máshogy is viselkedik: itt már egydimenziós, hidegvérű és kegyetlen egyennáci.

A Sztálingrád ostroma nem csupán a borzalmas civil áldozatok miatt vált emlékezetessé, hanem azért is, mert két rendkívül ellenszenves vezér, Sztálin és Hitler, hónapokon keresztül kínozta katonáit egy hosszú, elviselhetetlen küzdelemben. A harcosok számára az ideológiák, amelyekért harcoltak, csupán homályos fogalmak voltak; az egyetlen vágyuk a túlélés volt a pokoli körülmények között. Az olvasók pedig az utolsó lapokig találgatták, hogyan végződik ez a két, egymásra vadászó figura közötti konfliktus – persze csak azok, akik nem ástuk bele magukat a történelemkönyvek spoilerjeibe. A film azonban eltér a valóságtól, hiszen nem a kényszerből harcoló antihősöket mutatja be, hanem a Jó Mesterlövészt, aki hősies küzdelemben igyekszik legyőzni a Rossz Mesterlövészt, ahogyan azt a hollywoodi narratíva megkívánja. Éppen ezért nem meglepő, hogy az Ellenség a kapuknál ritkán szerepel a háborús filmek legjobbjai között.

A Cillian Murphy által alakított, fergetegesen instabil Jonathan Crane (azaz Madárijesztő) a Batman: Kezdődik izgalmas másodgonosza volt, aki a kimért, pragmatikus Ra's Al Ghul (Liam Neeson) mellett bevállalta, hogy némi kaotikusan gonosz szarkavarást is intéz a filmbe. A végén ráadásul életben hagyta őt Christopher Nolan és csapata, szóval izgatottan várhattuk, miben fog mesterkedni a folytatások során.

A sötét lovagban és A sötét lovag: Felemelkedésben is csak egy szösszenetnyi szerep jutott Crane-nek, aki időközben teljesen magáévá tette az orvosból lett ápolt szerepét. Megértjük, miért fókuszált inkább Nolan a többi Batman-nemezisre Crane kárára, de azért szívesen láttunk volna több Cillian Murphys gonoszkodást a trilógiában.

Nem túl kreatív, azonban intenzív, hatásos módon hozta vissza a 2018-as Halloween szegény Michael Myerst, akiről az évtizedek során számtalan folytatásban húztak le számtalan bőrt. A soft rebootot nem tömjéneznénk túlságosan, azonban azt el kell ismerni: a film sikeres volt abban, hogy ismét fenyegetővé tegye a szemlátomást legyőzhetetlen, kérlelhetetlen, enigmatikus Myerst, ahogy egyszerűen-nagyszerűen végigmészárolja magát a városon.

Ezután viszont - ahogy a Halloween-frencsájz történetében már túl sokszor - a folytatások elkezdték bonyolítani a dolgot. Myers a Halloween és a Gyilkos Halloween történetei között eltelt öt percben sikeresen megtanult pár kelet-ázsiai harcművészetet, de ebben a filmben még legalább csinált valamit: inkább Laurie Strode (Jamie Lee Curtis) volt az, aki parkolópályára került az első folytatásban. Végül A Halloween véget ér ásta alá sikeresen Myers karakterét: egy csatornában csövező, nem túl fenyegető mellékszereplőt csinált belőle. Nem elég, hogy a város legnagyobb lúzere is képes volt péppé verni a fejét, még az utolsó leszámolás Laurie-val sem sikerült túl emlékezetesre: valószínűleg akadnak olyan idősotthonok, ahol ennél intenzívebben veszekednek a lakók a tévé távirányítóján.

Jeff Goldblum által megformált Ian Malcolm a lenyűgöző és máig izgalmas dínóthriller titkos fegyvere volt: egy olyan figura, aki fekete lyukként vonzza a nézők szexuális energiáját, miközben a káoszelméletet a világ legérdekesebb aspektusaként tálalja, és mellszőrének filmtörténeti jelentősége pofátlanul emeli a blockbuster szintjét. A Jurassic Park valószínűleg nélküle is klasszikussá vált volna, de az ő jelenléte nélkül sokkal kevésbé lenne vonzó a megtekintésre.

Steven Spielberg folytatása éppen azzal a döntéssel tette tönkre a karaktert, hogy a mellékszereplőből főszereplőt faragott belőle: Malcolm hirtelen egy komoly, unalmas frizurájú, aggodalmaskodó apukává vált, akinek az egyetlen erénye, hogy a dínókkal kapcsolatos PTSD-jét jobban kezeli, mint a szerencsétlen ALAN. A Jurassic World-filmekről pedig már inkább ne is beszéljünk: az izgalom és az eredetiség mellett Ian Malcolm játékosságát sem sikerült megragadni a folytatás trilógiában.

Külön érdekesség, hogy a Marvel-univerzumban számos karaktert nem használnak ki megfelelően, de talán még a legelterjedtebb szuperhősök között is ritka, hogy Natalie Portman karakterének, Jane Fosternek, ilyen furcsa sorsa legyen. Jane először a 2011-es Thor filmben tűnt fel, ahol egy izgalmas és versenyképes románcot alakított ki Chris Hemsworth figurájával. Bár a film nem vált hatalmas sikeré, a karakter és a köztük lévő kémia mégis működött. Fosternek még fontos szerepe volt a már gyengébben sikerült Sötét világban is, de a remek Ragnarök eseményei után hirtelen eltűnt a képből.

Mikor végre előkerült, egyrészt halálos beteg volt, másrészt pedig már szuperhőssé vált. Első ránézésre izgalmas és ígéretes karakterfejlődésnek tűnt, ám Taika Waititi túlságosan is a komédia irányába terelte a filmet, így Jane sztoriszála nem kapta meg a megérdemelt súlyt. A fárasztóan vicceskedő hangvétel mellett Jane története sajnos elnagyoltan és érdektelenül bontakozott ki, a csúcspontja pedig egy gyerekhadsereg összeverbuválása volt. Ez a méltatlan vég egy olyan Marvel-ikon számára, mint ő, aki sokkal grandiózusabb búcsút érdemelt volna.