A Macskafogó és Gustav Klimt különös találkozása: hogyan vált a magyar street art a galéria új ékességévé?

Vannak ugyan, akik még mindig fújnak rá, és vandalizmusnak tartják, de a street artot ma már itthon is egyre többször emelik a hagyományos művészet szintjére. Az egyik budapesti galériában például nemrég nyílt meg 0036mark legújabb kiállítása, amely az It belongs in the museum címet viseli. Az alkotóval és Kovács Rebeka kurátorral beszélgettünk.

Megkerülhetetlen kérdés, hogyan kerültél közel a street arthoz?

0036mark: Sokakra nagy hatással volt, amikor a kilencvenes évek végén leadta a köztévé az egyébként 1983-ban bemutatott Style Wars (Graffitiháború) című dokumentumfilmet. Én 1999-2000 környékén kezdtem el foglalkozni a graffitivel, volt egy-két csibész az osztályban, akik fújtak, és mivel jóban voltam velük, és szerettem is rajzolni, csatlakoztam hozzájuk. Hamar beláttam viszont, hogy nem vagyok benne elég jó, illetve véget is értek a középiskolai évek, de így is el nem múló szerelem lett, éreztem, hogy valami hiányzik. Hogy falragasztással akarok foglalkozni, az csak később jött, sokkal hamarabb megvolt az, hogy közérthető vagy vicces dolgokat akarok az utcára vinni, így kezdtem el szépen lassan visszaszivárogni, és már nem voltam ugyan graffitis, nem volt ebből gond, vagyis nem érzem azt, hogy lenéznének emiatt a graffitisek.

Mennyire bizonyult kihívásnak ennek a technikának a megtanulása?

0036mark: Természetesen volt egy tanulási folyamat. Ki kellett tapasztalni, hogy mi az a vastagságú papír, ami megfelel a célnak, hogyan kell a különböző darabokat összeragasztani, milyen felületre lehet feltenni - a legjobb egyébként a kirakatüveg és vasajtó, mert ezek szép sima felületek -, hogy a tapétaragasztó vagy a csiriz jobb-e, hogy utóbbit mennyi ideig kell főzni, milyen sűrű legyen, hány napig áll el. Jó pár recept kipróbálása után pedig rájöttem, hogy nem kell túlbonyolítani, a liszten és vízen kívül mindent ki lehet hagyni.

Sokan mesélnek arról, hogy az illegális tevékenységek vonzereje éppen a tiltott gyümölcs élvezetében rejlik, és az izgalom hajtja őket előre. Számodra ez a fajta motiváció nem jelent vonzerőt?

0036mark: Mondjuk úgy, hogy az adreanlin élvezete már nincs benne az első háromban, de tényleg hozzáad az élményhez az, hogy az embernek figyelnie kell a háta mögé, hogy tudja, tilosban jár, hogy sietnie kell, majd amikor kész van, akkor jön az eufória, hogy megcsinálta, nem bukott le, és jól is néz ki. Persze ahogy telnek az évek, kevésbé szórakoztató az, hogy bujkálni, menekülni, figyelni kell, szemben azzal, amikor másnap látom, hogy kint van, nem ferdén, nem gyűrötten raktam fel és tényleg jól néz ki a végeredmény.

A street art világában sokan, köztük te is, inkább az inkognitóban való létet választják, hogy művészetük önállóságát megőrizzék. De mit gondolsz azokról, akik bátran felvállalják az arcukat, mint Shepard Fairey vagy Ben Eine? Talán számukra a népszerűség és a közönség reakciója fontosabb, vagy úgy vélik, hogy a saját identitásuk erősíti a művészetüket? Különböző megközelítések, de mindkét oldalnak megvan a maga varázsa és értéke a street art sokszínű univerzumban.

A két művész, akiket említek, és néhány társuk már elérték azt a szintet, ahol a street art nem csupán hobbi, hanem jövedelmező tevékenység is lett számukra. Munkáik szinte kizárólag meghívásos alapon születnek, és ha mégis feltűnnek az utcákon, az általában valamilyen esemény keretein belül történik. Ez azt jelenti, hogy a szervezők és a hatóságok is tisztában vannak azzal, hogy a környéket éppen "megszórják" művészeti alkotásokkal. Például Lisszabonban láttam egy, a Shepard Fairey stílusához hasonló falragasztást, amely első ránézésre illegálisnak tűnt. Azonban a mérete és a precizitása alapján nyilvánvaló, hogy nem egy spontán akcióról van szó; valószínű, hogy volt mellette valaki, aki pontosan tudta, hová lehet menni, és hol dolgozhat nyugodtan, vagy talán ez is engedéllyel készült. Ráadásul a városban vannak legálisan készült tűzfalfestmények is, ami tovább növeli a gyanút, hogy a művészek jól ismerik a helyi szabályokat és lehetőségeket.

Bár arcról talán nem mindenki ismer, de a stílusod egyértelműen megkülönböztet téged a többiektől. A hírnévnek van néhány előnye, például sokszor háttérbe szorul a zavaró tényezők figyelme, így nyugodtabban tudsz dolgozni. Ugyanakkor nem mentes a nehéz helyzetektől sem: előfordultak már olyan pillanatok, amikor a figyelem túlzottan nyomasztóvá vált?

0036mark: Kevés alkalommal buktam le, és nem igazán volt olyan, hogy emberek odajöttek hozzám, és rám szóltak, hogy mit művelek. Olyan persze előfordult, hogy érdeklődve fordultak hozzám, tetszett nekik a falragasz, leálltak velem dumálni, még ha nem is tudták, kicsoda 0036mark. Egyszer pont vettem fel egy videót arról, ahogy ragasztok, amikor egy srác szóba elegyedett velem, így még hanganyagom is van róla, ahogy megkérem, hogy figyeljen, mi történik a hátam mögött, amíg dolgozom. Szóval kijelenthetem, hogy általában kellemes csalódás ér, de ez inkább a rajzfilmes stílusnak és a papíralapú plakátnak szól. Ha festékszóróval csinálnám, gyanítom, más lenne a helyzet.

Szoktál már máskor őrszemekkel együttműködni?

0036mark: Ez eléggé változó. Néha elviszek magammal valakit, de ha éppen társaságban vagyok, és nálam van egy falragasz, az igazán remek, mert így kényelmesebb, ha valaki figyel rám. Azonban alapvetően inkább egyedül végzem a munkámat.

Bár nem együtt indultok neki a kalandoknak, a támogatásotok mindig ott van egymás mögött. Az összetartásotok a közösség erejét mutatja meg.

0036mark: Ez egy szubkultúra, szóval bizalom és összetartás nélkül nehezen maradhatna fenn. De ha megvan a közvetlen kapcsolat, és kiderül, hogy meg lehet bízni a másikban, akkor tök jól működik minden. Befogadó a közösség, annak ellenére, hogy azért szeretünk félhomályba burkolózni, hogy a kívülállók ne tudják, ki milyen "rosszaságot" csinál.

Mi adta az ötletet az It belongs in a museumhoz?

0036mark: A Képező Galéria megkeresett azzal a különleges ajánlattal, hogy bemutathassam a munkáimat egy kiállításon.

Kovács Rebeka: Ez igazán jelentős lépés, hiszen Márk eddig hibrid helyszíneken mutatta be munkáit, míg a Képező egy klasszikus, hagyományos tér, ahol sokkal nehezebb eljutni olyan művészekhez, mint ő. A felkérés különösen jól jött, mivel Márkban rengeteg ötlet gyűlt össze, és vágyott arra, hogy megvalósítson egy olyan projektet, amely párbeszédet folytat a művészettörténettel.

Azt szerettem volna kifejezni, hogy a műtárgyak újra-felhasználása egyfajta kreatív újraértelmezést jelent, amely során a meglévő műalkotások, formák vagy anyagok új jelentést nyernek. Ez a folyamat néha megkérdőjelezheti a művészeti értéket és a tulajdonjogot, hiszen a régi alkotások új kontextusba helyezése olyan érzéseket kelthet, mintha azokat "ellopnánk" az eredeti környezetükből. Ugyanakkor ez a gyakorlat egyben a művészet folyamatos fejlődését is tükrözi, ahol a múlt és a jelen találkozik, új értelmet adva a régi formáknak.

A műkincsrablás fogalma izgalmas párhuzamokat teremt az "It belongs in a museum" kiállítással, valamint az általam végzett tevékenységekkel. Először is, én is kisajátítom és újraértelmezem a létező műveket, filmeket és karaktereket, hogy saját kreatív vízióm szerint formáljam át őket. Ez a folyamat nem csupán az eredeti tartalom torzítása, hanem egy új üzenet közvetítése is, amely új értelmet ad a már ismert alkotásoknak. Másrészt, a múzeumok gyakran bemutatják azokat a műtárgyakat, amelyeket elhurcoltak az eredeti kultúrájukból, így ezek idegen környezetben, idegen szemléletmóddal találkoznak. Mi pedig éppen ezt a dinamizmust visszük tovább: a köztéri művészet szerves, nyitott világát helyezzük egy zárt és steril térbe, ezzel megkérdőjelezve a művészi értékek helyét és jelentőségét. Az átkontextualizálás révén nemcsak a műveket, hanem azok társadalmi és kulturális kontextusát is újraértelmezzük, így izgalmas párbeszédet generálva a nézőkkel.

Valami rendkívül különös van abban, amikor Banksy kültéri alkotásait valamilyen módon eltávolítják, és egy darab falat vagy ajtót hurcolnak be a galériák világába. Az a paradoxon, hogy a művészet szabad szelleme így egy zárt térbe szorul.

0036mark: Talán még az is mulatságosabb, amikor már előre megfogalmazódik a kérés, hogy az ajtón kellene bemutatni a művet. A következő csoportos kiállításon, ahová meghívtak, éppen egy utcaképet szeretnének megjeleníteni a galériában, és a látványterv szerint az én alkotásom egy vasajtón kapna helyet. Szereztünk is egy bontott ajtót, de még én magam sem tudom, milyen formát ölt majd a végső eredmény.

Furcsa purgatóriumban van a street art, valahol még mindig tartja magát az, hogy ez nettó vandalizmus, miközben a művészeti világ is elkezdett érdeklődni iránta.

K.R.: A street art nem feltétlenül tekinthető vandalizmusnak olyan értelemben, mint a graffiti. Tény, hogy mindkettő egyfajta köztéri intervenció, és illegális is olyan szempontból, hogy az alkotók ritkán kérik ki a városvezetés vagy a hatóságok engedélyét, de azért nem ilyen könnyű meghúzni a határvonalat. A szubkultúrán belül is nézeteltérés van ezt illetően. Ugyanakkor a graffitinek és a street artnak is kialakultak olyan ágazatai, amelyek mintegy reagálnak a kanonizációs folyamatokra, mert úgy működik a világ, hogy amíg valami nem jelenik meg galériákban, múzeumokban és egyéb, kulturális intézményes környezetben, amíg nem születnek róla tudományos igényű tanulmányok és nem kutatják vagy kezdik el gyűjteni, addig nagyon nehéz az adott jelenséget a többi művészeti ággal egyenértékűként kezelni.

A '80-as évek elején már elkezdődtek az Amerikában és Európában megrendezett kiállítások, amelyek a graffitikultúra művészeit helyezték a középpontba. Ekkoriban a kanonikus művészeti világ is egyre inkább nyitni kezdett a szubkultúra irányába, köszönhetően olyan népszerű alkotóknak, mint a New York-i metró aluljáróiban tevékenykedő Keith Haring, valamint Jean-Michel Basquiat, aki kezdetben 'SAMO' néven, konceptuális művészeti célokkal fémjelezte a városi falakat.

Magyarországon rengeteg az elitista gondolkodásmód mentális "béklyójában" rekedt kulturális szakember és galerista, aki élből elutasítja a graffitinek és street art-nak a művészi mivoltát - az ilyen kollégákkal nem mindig állok le beszélgetni, mert hát galambokkal sem próbál meg sakkozni az ember. Én már tudom és ki is merem jelenteni, hogy a graffiti és a street art szubkultúra a (poszt)modern művészetek történetének egyik legizgalmasabb és legszerteágazóbb alulról szerveződő, rövid időn belül önmagát globálissá kinövő művészeti mozgalma.

Az ismert street artistok közül vannak, akik politikai és társadalmi kérdésekben is állást foglalnak a művészetükkel, mondjuk Banksy, aki még Gázába is elutazott, vagy ott van Sheperd Fairey, akinek a híres Barack Obama portrét köszönhetjük. De nyilván emellett szól az önkifejezésről és a szórakozásról, szórakoztatásról is.

0036mark: Nálam is három fő részre bontható a téma, de a politikai felelősségvállalás helyett inkább a társadalmi felelősségvállalásra helyezném a hangsúlyt. A társadalmi kérdések terén sokkal egyszerűbb általánosabb üzeneteket közvetíteni, olyan témákról beszélni, amelyek mindenkit érintenek, anélkül hogy szükség lenne oldalt választani.

Hol tart most a szcéna, milyen változásokat láttok ti, akik azért benne vagytok a sűrűjében?

0036mark: Egy különös ritmus figyelhető meg ebben a világban. Vannak időszakok, amikor a street art kicsit háttérbe szorul, majd váratlanul új tehetségek bukkannak fel, és az emberek újra felfedezik ezt a művészeti ágat. Ilyen volt például az 1000% csoport megjelenése, vagy a Kétfarkú Kutya Párt feltűnése, sokan talán elfelejtik, hogy Kovács Gergő is a street art világában kezdte pályafutását, bár azóta más irányba indult. Hasonlóan emlékezetes volt Miss KK megjelenése is, és a lista folytatódik még sok más izgalmas névvel.

Mikor várhatjuk, hogy újabb 0036mark alkotások tűnjenek fel az utcákon? Talán elérkezik az a pillanat, amikor a műveid egyre inkább jelen lesznek múzeumokban és galériákban is?

0036mark: Remélem, hogy nem így lesz. Az a helyzet, hogy az utcai ragasztgatás már most is háttérbe szorult, mivel a kiállításra készültem. Nem túl szerencsés, hogy a galéria elfoglalja az időmet az utcától, hiszen igazán autentikus akkor tudok lenni, ha az utcán is dolgozom. Számomra egyre fontosabb, hogy az alkotásaim mögött ne csak a humor, hanem egy kis mélység is legyen; emiatt sokkal szigorúbban válogatom meg, mit viszek ki. Másrészt, ha az ember nem az utcán találkozik a munkáimmal, hanem egy galéria keretein belül, az sokat elvesz az élményből. Igaz, hogy a jelenlegi kiállított darabok más helyzetet képviselnek, mivel ezeket kifejezetten a művészettörténet kontextusába helyeztem, így valóban ide illenek.

K.R.: A Macskafogó és Klimt világának egyesítése igazán izgalmas lenne, és érdemes volna ezt az elképzelést a nyilvánosság elé vinni.

0036mark: Igen, de előbb meg kell találnom a megfelelő helyszínt. Vannak bizonyos elveim, például frissen festett falra nem helyezek semmit, de ha már van rajta valami, vagy kopottas, akkor bátran rátérhetek. Nem várom meg, amíg egy épület teljesen lepusztul, hogy aztán felrakjak rá valamit, és azt mondhassam, hogy ezzel értéket teremtettem. Sok esetben a street art nem csupán ront a városképen, sőt, éppen ellenkezőleg: a hanyatlásból próbál új életet lehelni a térbe.