"A szülők döntő többsége nem azért üti meg a gyermekét, mert rossz szándékkal cselekszik, hanem inkább a bennük felgyülemlett frusztráció miatt."

Engem is vertek, mégis ember lett belőlem - szól a közismert frázis, amellyel érvényesíteni akarják a nevelési célzattal elcsattanó pofonokat. De mit ér el a szülő azzal, ha megüti a gyerekét? Van olyan szituáció, amikor helye lehet a fizikai fenyítésnek a gyereknevelésben? Megosztó, konfliktusos téma, amiben a Ki vele! ma esti, a Viasat3-on 19.00-tól látható harmadik adásának vendégei sem értettek egyet: Tatár Csilla műsorvezető, riporter, Czutor Zoltán zenész, dr. Gyurkó Szilvia gyerekjogi szakember, D. Tóth Kriszta és D. Tóth András Krajnyik Cintia moderálásával arról beszélgettek, hogy oké-e bármilyen okból megütni a gyerekeket. Dián Dóri ajánlója.

A Ki vele! második évadának legújabb adása talán a legintenzívebb konfliktusokkal teli epizód volt, és ez nem véletlen. A téma olyan, mint egy igazi darázsfészek: rendkívül érzékeny és megosztó. A jogszabályok világosan kimondják, hogy a gyermekek megverése tilos, és a tudományos kutatások is egyértelműen bizonyítják, hogy a fizikai büntetés nemcsak haszontalan, hanem káros is. Ennek ellenére sok szülő még mindig beépíti a pofont a nevelési repertoárjába. Vannak, akik úgy vélik, hogy elengedhetetlen, ha a gyerek nem reagál a kedves szóra, míg mások határozottan ellenzik ezt a megközelítést. A nézők tehát szembesülnek a kérdéssel: hogyan találhatjuk meg a helyes utat a gyermeknevelésben?

A Ki vele! műsor vendégei különböző nézőpontokat képviselnek ebben a témában:

míg Tatár Csilla szerint a fizikai fenyítés egy olyan határ, amit semmilyen körülmények között nem szabad átlépni, addig Czutor Zoltán szerint van olyan szélsőséges helyzet, amikor a szülő ösztönből így reagál, és szükség van az efféle erőteljes fellépésre.

Biztos mindenki látott már olyan kommenteket az interneten, amelyek szerint a mai gyerekek el vannak kényeztetve, sőt, elszemtelenedtek a túlféltő szüleik miatt. Bezzeg az ő gyerekkorukban a szemtelenséget lerendezték két sallerral és a gyerek rögtön tudta, hol a helye.

Ami a kommentekben megjelenik, az az, hogy húsz vagy harminc évvel ezelőtt a gyereknevelésről alkotott elképzelések drámaian eltértek a maiaktól. Az akkori szülők sokkal kevésbé voltak tudatosak a nevelési módszereik tekintetében, és a fizikai büntetések, mint például egy pofon, gyakrabban előfordultak. A tanárok is megengedhették maguknak, hogy rendre utasítsák a diákokat ilyen módon, ha azok nem viselkedtek megfelelően. Szerencsére ma már sokkal elfogadottabb és elterjedtebb a gyerekek bántalmazásának elítélése, és a társadalom szemlélete is jelentősen megváltozott. Dr. Gyurkó Szilvia is kiemeli a beszélgetés elején, hogy...

A múlt eseményeit nem szabad a jelen értékrendje és elvárásai szerint megítélni, ugyanakkor ez nem mentesít minket attól, hogy felismerjük: a hetvenes években alkalmazott erőszakos nevelési módszerek – például a pofonok – nem szolgálták a gyerekek fejlődését, akiken ezek a traumák nyomot hagytak.

Tatár Csilla és Czutor Zoltán nem csupán a gyermekeik számában térnek el - Csillának két, míg Zolinak hat csemetéje van -, hanem a nevelési filozófiájuk is jelentősen különbözik.

Csilla az adás során osztja meg gondolatait arról, hogy egész életében az egyenrangúság elvének támogatója volt. Már gyerekként sem tudta megérteni, miért kellene egy felnőttnek magasabb pozíciót betöltenie nála. "Ez az érzés mindig is idegen volt számomra, és most már a gyerekeimnél is észreveszem, hogy hasonlóan gondolkodnak. Nap végére pedig úgy érzem, mintha vért izzadtam volna, mert mindent alaposan meg kell magyaráznom nekik; nem elég annyit mondani, hogy 'mert én így döntöttem'. Az olyan kijelentések, mint az 'én házam, az én szabályaim', mindig is felháborítottak" - osztotta meg Csilla.

Zoli véleménye szerint a szülők és a gyerekek közötti hierarchia elengedhetetlen.

"Inkább mosolygok azon, aki úgy próbál a gyerekével bánni, mintha egyenrangú partner lenne. De nem, itt egyértelmű hierarchiának kell érvényesülnie, mert az élet másképp nem működik. Ezt számos helyzet világosan megmutatta."

A szülői pofon kérdése körüli vélemények rendkívül eltérőek, és Zoli is éppen ezt tapasztalja. Szerinte bizonyos szélsőséges helyzetekben drasztikus lépésekre lehet szükség. "Nemcsak gyerekeket, hanem más embereket és állatokat is helytelen bántalmazni. Ugyanakkor vannak olyan extrém élethelyzetek, amikor talán az ő védelmük érdekében nem tudod elkerülni ezt, és lehet, hogy éppen azzal ártasz, ha nem reagálsz határozottan" - mondja Zoli. "Nem feltétlenül a fizikai bántalmazásra gondolok, hanem arra, hogy lehet, hogy egy hangos kiáltás is elegendő ahhoz, hogy megrémítse őt, és ezzel megakadályozd a további veszélyt." Ő maga is megosztja egy régi emlékét, amikor a fia megpofozása vált szükségessé egy kritikus helyzetben.

Csilla erre úgy válaszol, hogy az üvöltés egy másik dimenziót jelent.

Szoktam hangosan kifejezni az érzéseimet, persze. Néha úgy üvöltök, hogy az egész ház visszhangzik, mert néha muszáj kiadnom magamból a feszültséget. De van egy határ, amit soha nem lépek át.

Természetesen! Íme egy egyedi változata a mondatnak: „Kérlek, tedd különlegessé a megfogalmazásodat!”

Dr. Gyurkó Szilvia véleménye szerint a mai szülők rendkívül nehéz helyzetben navigálnak, és sokan közülük úgy érzik, hogy nem áll rendelkezésükre megfelelő eszköz a gyerekek nevelésében. Azonban fontos hangsúlyozni, hogy léteznek hatékony és pozitív módszerek a gyerekek fegyelmezésére. Ilyenek a világos határok kialakítása, a nemet mondás gyakorlása, a keretek meghatározása, valamint a szülői hierarchia megerősítése. A fizikai büntetés, mint például a pofon, viszont nem tartozik a megfelelő módszerek közé.

Szilvi egy érdekes történetet oszt meg, amely bemutatja, milyen alternatív megoldások léteznek a gyerekek nevelésében. Svédország például élen jár ennek a területnek a reformjában, ahol a testi fenyítést sikerült jelentősen visszaszorítani. Az ottani megközelítések középpontjában a pozitív megerősítés és a nyílt kommunikáció áll, amelyek segítenek a gyerekek fejlődésében és a szülők-gyerekek közötti kapcsolat erősítésében.

Segélyvonalat indítottak, de nem a gyerekek számára, hanem a szülők támogatására.

Ezt a lehetőséget a felnőttek akkor vehetik igénybe, amikor úgy érzik, hogy minden próbálkozásuk hiábavalónak bizonyul, és tanácstalanok a gyermekük nevelésével kapcsolatban. A vonal másik végén egy segítő várja őket, aki alaposan átnézi a helyzetet, és közösen keresnek olyan megoldásokat, amelyek valóban működhetnek.

Ettől mi Magyarországon, sajnos, úgy néz ki, még elég messze vagyunk. Ezért a gyerekjogi szakember szerint "nagyon fontos, hogy ne pálcát törjünk azok fölött a szülők fölött, akik megütik a gyerekeiket, hanem értsük meg azt a helyzetet, amiben vannak, és nyújtsunk segítséget nekik".