Buda Péter véleménye szerint az elemzők és az ellenzéki politikusok többsége nincsen tisztában Orbán hosszú távú stratégiájával.

Január 1-től Románia is teljes jogú tagja lesz a Schengeni övezetnek, akkortól már nemcsak a repülőtereken és a kikötőkben, de a közúton is eltörlik a határellenőrzést, felemelkednek a sorompók. De mit jelent ez azoknak, akiknek a határátlépés hosszú évtizedeken át a gyomorgörcsről, az igazoltatásokról és az utazási korlátozások szorításáról szólt? Hogyan próbáltak könyveket átcsempészni a határőröket kijátszva, mikor lehetett a kemping sajt a jólét szimbóluma, és hogyan segített a Duna kavics vagy az Amodent fogkrém az embereknek a határ túloldalára jutni?

Gáspárik Attila, a neves színművész és egykori színházigazgató, most egy olyan világról mesél, amely véglegesen szertefoszlik. Míg sokak számára Schengen csupán a könnyebb utazást jelenti, Gáspárik, akárcsak számos erdélyi és székelyföldi magyar, számára ez sokkal mélyebb jelentéssel bír: egy régóta bennünket feszítő gyomorgörcs oldódását és a szabadság új dimenzióinak felfedezését.

- Te mióta vársz erre?

- Én egy olyan városban születtem, amelyik 8 kilométerre van a magyar határtól, Nagyváradon. Úgy éltem itt Romániában, hogy az ottani 60 ezres magyar közösségnek a rádió az a Kossuth, a Petőfi, később a Bartók Rádió volt. És arra is emlékszem, amikor felszereltük a 70-es években az első magyar 2-es kísérleti adás antennáit, hogy azt is nézzük. Nekem Székelyföld és Erdély is valamilyen furcsa, különös, egzotikus dolog volt, amit én a Magyar Televízióból ismertem.

Láttuk azokat az arcokat, akik elhatározták, hogy az éjszaka sötétjében nekivágnak az ismeretlennek, és átszöknek a határon. Emlékszem a pajtásainkra is, akiket még a 80-as évek elején visszatartottak, és brutális módon bántalmaztak. Azután, 1990 után elérkezett a benzinkrízis, és a székelyföldiek mindig itt hagyták a benzinkannákat, amikor útnak indultak. Volt olyan idő, amikor anyám lakásába nem lehetett belépni a benzinkannák miatt, mert minden ismerős nála tárolta azokat. Így éltünk együtt a határral, a mindennapokban. Nem hiszem, hogy a generációm valaha is megszabadul a gyomorgörcstől, amit a határhoz érkezve éreztünk. Mindig ott volt a kérdés: mi lesz a következő probléma, mi az, amit megint elrontunk? Most azonban elhatároztam, hogy tavasszal, amikor a nap melegebbé teszi a világot, biciklivel fogok nekivágni a Püspökladány és Nagyvárad közötti útnak, és naponta többször is megteszem ezt a távot. A célom, hogy így szabaduljak meg az elmúlt hat évtized szorongásától, és helyette csak a szabadság érzését tapasztaljam meg.

- Ha nincs határ, csak arra ocsúdsz fel, hogy már máshogy néznek ki a villanyoszlopok az úton, akkor nem is tudja a gyomorgörcs, mikor kell jönnie.

- A búza tényleg magasabbra nőtt, és ezek a jelek, amiket észlelünk, igazán lenyűgözőek. Évek óta járok Szlovákiába, és mindig csodálatos érzés átkelni a hídon, legyen az Párkánynál vagy Komáromnál. Az autómban azonban ott van egy titokzatos hölgy, akit sosem láttam, de a híd közepén mindig megszólal: "You crossed the border." Ennyi az egész, és remélem, hogy a jövő generációinak ez már csak egy távoli emlék lesz.

De ebben nincsenek illúzióim, mert azért azt tudom, hogy Magyarországon is megjegyzik, ha valaki Borsodból jön, vagy Kisvárdáról, de Budapesten is azért egy budai nem mondja magáról, hogy pesti lenne. Ez egy ilyen külön magyar tehetség, hogy mi húzunk határokat, ha nincsenek is, magunk között.

A németek számára fontos lehet az is, hogy megkülönböztessék az embereket a származásuk alapján, például hogy valaki Szászországból érkezett-e, vagy esetleg a bajorok földjéről.

- Igen, de ők ezt diszkréten el tudják intézni. Mi meg véleményt is mondunk róla, hogyha valaki Újpest-szurkoló vagy nem Fradi-szurkoló. Tehát mi nem tudunk egymásnak örülni, még határtalanul sem.

A határátlépés folyamata az 1970-es évektől a 2000-es évekig jelentős változásokon ment keresztül, tükrözve a politikai, társadalmi és technológiai átalakulásokat. **1970-es évek:** A hidegháború idején a határok erősen védettek voltak, különösen Európa keleti részén. Az emberek gyakran hosszú sorokban álltak, miközben a határőrök alaposan átvizsgálták az irataikat. A határátkelők gyakran szigorú ellenőrzésekkel és bürokratikus akadályokkal szembesültek. A határok átlépése nemcsak időigényes volt, hanem sok esetben kockázatos is, különösen azok számára, akik próbáltak elhagyni a kommunista rezsimeket. **1980-as évek:** A politikai feszültségek fokozatos enyhülésével a határátlépés folyamata is változott. A szocialista országok közötti határok némileg lazultak, de a nyugati határok továbbra is szigorúak maradtak. A határátkelők már nemcsak az iratok, hanem a személyes poggyászok alapos ellenőrzésével is szembesültek, és a határőrök gyakran kérdezősködtek az utazás céljáról. **1990-es évek:** A Szovjetunió összeomlásával és a kelet-európai rendszerváltásokkal a határok még inkább megnyíltak. A határátlépés már nem csupán a politikai disszidensek kivándorlásáról szólt, hanem a turizmus és a kereskedelem fellendüléséről is. Az EU bővülése és a Schengeni Egyezmény bevezetése előtt a határok átlépése még mindig magában foglalta a határőrök átvizsgálását, de a várakozási idő jelentősen lerövidült. **2000-es évek:** A globalizáció és a technológiai fejlődés következtében a határátlépés folyamata drámai módon egyszerűsödött. Az elektronikus úti okmányok, biometrikus adatok és a digitális határellenőrzés megjelenésével a határátkelés gyorsabb és biztonságosabb lett. Az EU-n belüli határok átlépése sok esetben már csak egy gyors ellenőrzést igényelt, míg a nem EU-s országok határellenőrzései szigorúbbak maradtak. Ezek a változások jól mutatják, hogyan alakította a történelem a határokon való átjutás élményét, és hogyan vált a határátlépés a politika, a gazdaság és a technológia tükrévé.

- Én a 70-es évekre emlékszem. Volt egy kifejezés, pont most jutott eszembe, hogy feloldják ezt a határzárat, amikor olyan tragikusan néztek egymásra az emberek: hogy "levetkőztették".

Sűrűn előfordult, hogy aki a határt akarta átlépni, azt anyaszült meztelenre levetkőztették, hogy alaposan átvizsgálhassák, nem próbál-e meg valamit kicsempészni. Különösképpen nem tudom, mi mindent akartak az emberek elhozni Romániából, de a bőröndöket nem kímélték: szétvágták vagy bele is vágtak. Azokban az időkben sokan, főleg a felsőfokú végzettségűek, a diplomáikat vitték magukkal, miközben a hazatérés gondolatával sem akartak foglalkozni, hiszen egy jobb élet reményében indultak el. Ekkoriban a könyvek is komoly célponttá váltak – különösen azok, amelyeket Magyarországon adtak ki. A hatóságok szigorúan ellenőrizték a beérkező könyveket, és sok esetben meg sem engedték a belépésüket. A barátaim például úgy csempészték be Moldova György „Magyar Atom” című, vélhetően rendszerellenes könyvét, hogy...

A vámos pedig bejött, aki nem tudott igazából magyarul, de látta a címen, hogy bukaresti könyvek ezek, és akkor még boldog is volt, hogy a mi magyarjaink jobbak, mint a ti magyarjaitok. Akkor voltak az adományozások, hogy egy kicsi csomag mindig ki volt készítve a vámosnak, amelyben kötelezően Duna kavics, Amo szappan, Amodent fogkrém kellett szerepeljen. És akkor a vámos kérdezte, hogy "és ez mi?" "Hát én nem is tudom, de ha gondolja a kedves feleségét..." "Na jó, köszönöm szépen." És akkor megúsztad azt, hogy a gyümölcsös rágógumit a gyerekeidnek elhozhatod. Az az igazság, hogy amíg itt ilyen tilalmas világ volt a két határ között, gyerekkorunkban minden, ami Magyarországon készült, az maga volt a csoda.

Képzeld el, hogy esténként, amikor a tévé előtt ültünk, mindig láttuk a csemegebolt reklámját, és ilyenkor azonnal kedvünk támadt valami finomságra. Aztán jöttek a - bocsánat a kifejezésért - bosszantó átlépések '90 után. Emlékszem, amikor a színházzal turnézni indultunk, és a buszt egyszer csak félreállították. Két és fél órán keresztül zárt ajtók mögött ültünk, leszállni nem volt szabad, vécé sem volt a közelben. A busz oldalán feltűnően hirdette, hogy „Marosvásárhelyi Nemzeti Színház” – ez a felirat elég indokot adott a román vámosoknak, hogy kicsit megnehezítsék a dolgunkat, és világossá tegyék számunkra, hogy nem olyan egyszerű az átjutás, gyerekek! Aztán persze kérni kezdték a kellékek listáját, és elkezdték alaposan átvizsgálni mindent. Nem tudom, mit sejtettek, hogy mit próbálunk esetleg kicsempészni, de a feszültség a levegőben volt. Aztán megnyíltak a kisebb határátkelők, ami elsőre jó ötletnek tűnt, de valójában nem volt az. Mert amikor odaértél, szinte mindig kiszállítottak az autóból, előkerült az életmentő doboz, a háromszög, és még a szondát is megfújatták veled, hogy biztosan nem az alkohol miatt akarsz átlépni. Végül pedig emiatt semmit nem tudtál spórolni, ha például Létavértesen mentél át, hiszen ott a vámosok ritkán engedtek át valakit anélkül, hogy ne élnék ki rajta kis szadista hajlamaikat, akárhonnan is érkeztél. Néha úgy éreztem, mintha egy titkos iskolában képezték volna ki őket, ahol az egyik tanár magyar, a másik pedig román volt.

Szóval, igazán izgatottan várom, hogy ennek a fázisnak vége szakadjon.

Beszéljünk az útlevélről, mint egykori intézményről, amely nemcsak papírjogosítvány volt, hanem egyfajta kapu a világ felfedezéséhez. Bár manapság már nem mindennapi szükséglet, régen a birtoklása igazi kiváltságot jelentett, különösen Magyarországon, ahol a határok és a lehetőségek folyamatosan változtak. Nálatok hogy működött ez az útlevélrendszer? Milyen emlékek, történetek kötődnek hozzá?

- Egészen 1989-ig, a rendszerváltásig az útlevelet nem tarthattuk magunknál. Kétévente kérhettünk egy turistaútlevelet, amelyet vagy jóváhagytak, vagy nem. Borzalmas procedúrán mentél át. El kellett beszélgetni a vállalati bizalmival, utána kellett kapni egy ajánlást a munkahelyeden a vezetőtől, hogy megbízható vagy, és vissza fogsz jönni, nem fogsz csúnyát mondani a hazádról, ezután beadhattad a kérésedet, és akkor pár hetet kellett várni rá. Pénzt nem válthattál, nem vihettél magaddal, tehát mindent úgy intéztek, hogy nagyon pocsék legyen. Azt csinálták az emberek, hogy inkább Csehszlovákiába kértek útlevelet, mert akkor úgy át lehetett menni Magyarországra, könnyebben, mintha Magyarországra kérted volna.

A '89 utáni időszakban végre lehetőség nyílt útlevélhez jutni, de ez nem volt mentes a nehézségektől. Folyamatosan pecsételni kellett, és a román állampolgárok számára szinte azonnal bevezették a vízumkényszert, Ausztriától kezdve mindenhová. Így hiába volt útleveled, hatalmas sorok vártak a konzulátusok előtt, hogy vízumot szerezhess. Két alkalommal is megtapasztaltam, milyen bosszantó, amikor kiraboltak Budapesten, közvetlenül az osztrák követség mellett. Nyilván látták, hogy román rendszámú az autóm, és biztosak voltak benne, hogy vízumért állok sorba, ezért kihasználva a helyzetet, kirámolták az autót. Egyáltalán nem volt kellemes élmény. Ráadásul, amikor az osztrák vagy német vámosok a román útlevelemre néztek, azonnal egy potenciális Baader-Meinhof-csoport tagját vagy a Vörös Brigádok terroristáját vélték felfedezni bennem.

Természetesen, sok honfitársam tett ezért, így valószínű, hogy egy kalap alá vettek minden román állampolgárt velük. Az utóbbi időben már a személyazonosságival is lehetett utazni. Valójában azt hiszem, hogy a kesztyűtartómban lapul egy útlevél, mint valami amerikai filmben – lehet, hogy már rég lejárt, de ezt már nem tudom biztosan.

Beszéljünk egy kicsit a várakozási időről!

Gyakran előfordult, hogy a vámosok szándékosan lassították a forgalmat, különösen a Romániából Magyarország felé tartó útszakaszon, ahol a sorok rendre hosszúra nyúltak, mivel csupán egy sáv állt rendelkezésre a munkához három helyett. Amikor pedig végre megnyílt az autópályás átmenő Aradnál, ott tapasztalhattuk a legnagyobb torlódásokat, hiszen egész Dél-Európa járművei ott haladtak át. A spanyol és olasz vendégmunkások gyakran 4-5-6 órás várakozási idővel szembesültek, és úgy vélem, hogy az átállás elsődleges profitja itt, ezen a vonalon mutatkozik majd meg igazán.

Mit gondolsz, mi fog történni a határállomásokon lévő rengeteg épülettel?

- Ha én befektetővé válnék, akkor alaposan átgondolnám, hogy hová irányítsam a tőkém. Az alapos kutatás és a piaci trendek figyelemmel kísérése mellett mindig is fontosnak tartanám, hogy a vállalatok mögött álló értékeket és jövőbeli potenciált is értékeljem. A diverzifikációra is nagy hangsúlyt fektetnék, hogy minimalizáljam a kockázatokat, miközben kihasználom a különböző iparágakban rejlő lehetőségeket. Emellett a fenntarthatóság és a társadalmi felelősségvállalás is kulcsszerepet játszana a döntéseimben, hiszen hiszek abban, hogy a jó befektetések nemcsak anyagi, hanem társadalmi értéket is teremtnek.

Sajnos rengeteg drámai történet zajlott le. Nagyon érdekes, amikor a világbajnok, olimpiai bajnok Nadia Comăneci, a román tornasport és a világ tornasportjának egyik legnagyobb alakja, a zöldhatáron menekült Magyarországra, és vissza akarták toloncolni. Órákon keresztül faggatták a határőrök, borzalmas tortúrának tették ki, és nagyon-nagyon nehezen tudott ott maradni, aztán továbbutazni. Ez egy nagyon-nagyon drámai történet volt. Tehát erről egy múzeumot szerintem mihamarabb kellene készíteni, és dokumentumfilmeket a történetekről, mert a mi generációnkat ez pszichológiailag szerintem nagyon megviselte. És ha keressük az okát, hogy néha miért rágjuk a körmünket felnőtt fejjel, nagyon sokszor vissza lehet majd vezetni azokhoz az órás sorokhoz, meg a kukoricásban elvégzett szükségletekhez, amelyeket a vámnál eltékozolt órák okoztak nekünk.

Úgy érzem, hogy bárhogyan is éljük az életünket, mindenkinek el kellene mélyülnie abban a gondolatban, hogy ennél a helyzetnél csak nehezebb időszakok jöhetnek. Nincs is csodálatosabb érzés annál, amikor az ember beül egy autóba, felszáll egy vonatra vagy éppen egy repülőre, és szabadon utazhat az egész európai kontinensen. Nyugat felé haladva, vagy akár Bulgária és Görögország irányába tartva, ez valóban lenyűgöző lehetőség. Ezt a szabadságot értékelni kell, ünnepelni, és valahogy tovább kellene fejleszteni, hogy még több ember számára legyen elérhető. Az is nagyszerű, hogy az euróval való fizetés olyan sok helyen elérhető, így nem kell állandóan átszámolni, hogy mit is jelent az adott ár a saját valutánkban. Ugyanakkor sajnálatos látni, amikor például Észak-Komáromban egy idős magyar házaspár a Google Translate segítségével próbálja meg beosztani a nyugdíját, hogy akciós knédlit vásárolhasson. Ezek a pillanatok szívszorítóak, és sürgősen változtatni kellene rajtuk, függetlenül attól, hogy politikai színekhez kötődnek vagy sem. Az emberek, miután megszülettek, csak annyit akarnak, hogy jól éljenek és boldogok legyenek.