Az a jelenség, ami miatt a gyerekek eltűnnek Magyarország nyugati városaiból, több tényezőre vezethető vissza. A helyi közösségekben tapasztalható elvándorlás, a munkahelyek hiánya és a fiatalok számára vonzóbb lehetőségek keresése mind hozzájárulnak ehhe

Két évvel október 7. után: a dráma új fejezetébe lépünk, ahol a háttér ugyan megváltozott, de a feszültség és a feszített cselekmény továbbra is velünk marad.

Az európai demográfiai válság egyértelműen megmutatkozik: az Európai Unió termékenységi rátája 2023-ra 1,38-ra csökkent, ami jóval a szükséges 2,1-es reprodukciós szint alatt van. Bár a kormányok jelentős erőfeszítéseket tesznek a családpolitika terén, a helyzet Magyarországon sem kedvezőbb. A 2011-es mélypontot követően a termékenységi ráta 2020-ra 1,6-ra nőtt, de 2022 óta ismét stagnálásnak vagy enyhe csökkenésnek lehettünk tanúi. Jelenleg körülbelül 1,55 körüli értéket mutat, ami továbbra is messze elmarad a reprodukciós küszöbtől, így a népességfogyás folytatódása már biztosra vehető.

A születésszám csökkenése nem csupán egy gazdasági mutató vagy kampányok során felhasznált statisztikai adat, hanem egy mélyen gyökerező társadalmi jelenség. A városok utcáin, játszóterein és közösségi terein egyre inkább hallgatás honol, hiszen a gyerekek száma folyamatosan csökken. A játékok, az élet öröme, és a gyerekek vidám nevetése, amelyek valaha a közterek szerves részét képezték, mostanra eltűnnek, és ezzel együtt egyfajta üresség telepszik az egykori vibráló közösségi életre.

Különösen éles a kontraszt, ha a Kelet felé nézünk. Kirgizisztánban vagy Kazahsztánban - ahol a reprodukciós ráta jóval magasabb - olyan érzése támad az embernek, mintha Lilliputban járna. Öt-hatévesek egyedül mennek iskolába, tízévesek a boltban segítenek, nagyobb testvérek vigyáznak a kisebbekre. Az utcákon mindenhol gyerekek, nem intézményekbe zárva, hanem az élet részeként. Így adódik a kérdés: tényleg mi vagyunk a "fejlett világ"?

Amennyiben a fejlettségi mutatóink figyelmen kívül hagyják a legkisebbek jólétét, és városainkat, gazdasági ösztönzőinket úgy formáljuk, hogy a gyerekek észrevétlenek maradjanak, akkor ne csodálkozzunk, ha a jövő nem hoz számukra valódi láthatóságot és lehetőségeket.

A XXI. századi gazdasági szótárban a GDP és a hatékonyság a középpontban áll, de hol találjuk azokat a mutatókat, amelyek megmutatják, mennyi értékes időt töltenek a szülők gyermekeikkel? Mennyire van jelen a városainkban az alacsony forgalmú utcák hálózata, vagy milyen mértékben részesülnek a fiatalok az önállóságban? Ezek a tényezők, ha nem kerülnek számszerűsítésre, könnyen figyelmen kívül maradhatnak a politikai döntéshozatal során, ami miatt a gyermekek valódi szükségletei elhomályosulnak.

A "gyerekcentrikus tervezés" vagyis a "child-first design" fogalma ismerős lehet mindazok számára, akik gyermekekkel foglalkozó termékek fejlesztésén dolgoznak. Ez a megközelítés azt jelenti, hogy a tervezési folyamat során nem a felnőtt felhasználók igényei dominálnak, és nem csupán a felnőtt termékeket kicsinyítjük le gyerekbarát megjelenésre. Sokkal inkább a gyerekek igényeit, fejlődési szintjüket, valós használati szokásaikat és fizikai adottságaikat helyezzük a középpontba. Például egy médiaalkalmazás esetében nem elegendő csupán a felnőtteknek szóló tartalmakat mesékre cserélni; a szolgáltatást úgy kell kialakítani, hogy a legkisebbek is önállóan és biztonságosan tudják használni. Ez magában foglalja a reklámok eltávolítását, továbbá olyan funkciók bevezetését, mint a szimbólumok, hangfelismerő rendszerek vagy újrajátszó lehetőségek, hiszen a kicsik nem tudnak olvasni, gyakran igénylik az ismerős tartalmak ismétlését, és ujjaik kisebbek és ügyetlenebbek. A gyerekcentrikus tervezés tehát a gyermeki világra való érzékeny reagálást jelenti, mely során a legkisebbek valódi igényei kerülnek a fókuszba.

Ez a gondolatmenet azonban teljesen hiányzik a közterek és a társadalmi struktúrák tervezéséből. Nem a gyerekek valódi igényeit tartjuk szem előtt, hanem felnőtt funkciókat próbálunk kiegészíteni gyerekbarát elemekkel. Az eredmény pedig steril és túlszabályozott terek, amelyekben a gyerekek valójában nincsenek jelen.

Bár a magyar kormány politikai szempontból határozottan támogatja a családokat – például az szja-mentességgel a háromgyermekes édesanyák számára, a családi otthonteremtési kedvezménnyel (csok) és a lakáshitel-támogatásokkal – ezek a pénzügyi intézkedések önmagukban nem elegendőek. A valódi családtámogatás sokkal komplexebb megközelítést igényel, ahol a szeretet, a közösségi támogatás és a családi kapcsolatok minősége is kulcsfontosságú szerepet játszik.

Valóban, a gyerekek nem rendelkeznek sem fogyasztói tőkével, sem szavazati joggal. Bár ők képviselik a jövőt, a döntéshozatalban mégis elhanyagolják őket. A politikai pártok és vállalatok gyakran kihasználják ezt a helyzetet, hiszen a gyerekek jólétére és boldogságára hivatkozva próbálnak a szülők zsebébe nyúlni, legyen szó pénzről vagy szavazatokról. Pedig, ha valóban figyelembe vennénk a gyerekek szükségleteit és egészséges fejlődésüket, akkor létfontosságú lenne egy emberközpontúbb társadalmi politika kialakítása. Ez magában foglalná a biztonságosabb köztér kialakítását, a mérsékelt és nyugodt kommunikációt, valamint a szabadidő és a személyes szabadság bővítését.

Miközben a gyermekvédelem nevében folyamatosan újabb korlátozásokat és személyiségjogi megkötéseket vezetnek be a nyugati társadalmakban, elengedhetetlen, hogy átgondoljuk, milyen következményekkel jár ez a gyermekek életére és a családalapításra nézve. Ez a szabályozott életforma nem csupán az egyének felelősségvállalását csökkenti - ami a családalapítás egyik alapvető pillére - hanem a gyerekvállalást is átalakítja: a gyermekek megszületése már nem egy természetes vágy vagy ösztönszerű folyamat, hanem puszta gyakorlati döntések sorozatává válik. Kérdések merülnek fel: Hány gyermeket tudok iskoláztatni? Mennyire tudom őket magániskolában taníttatni? Hány négyzetméternyi terület áll rendelkezésre az otthonunkban? Hány gyerekülés fér el az autómban? Ezek a kérdések a gyermekvállalásra vonatkozó döntéseinket a számok és a logika világába helyezik, ezzel pedig elvonják tőlünk a szülőség természetes örömét és felelősségét.

Ha egy tízéves gyerek besegít a boltban, azt nyugaton gyermekmunkának tekintik; ha egy hatéves a testvérét őrzi, elhanyagolásnak számít; ha pedig egy tizenéves munkát vállal, kizsákmányolásnak minősítik. Pedig ezek valójában az élet természetes részei, olyan felelősségek, amelyek nélkül a felnőtté válás folyamata gyakorlatilag lehetetlenné válik. Ez a fajta védelem nem a gyerekek valódi érdekeit szolgálja, hanem inkább infantilizált, életképtelen felnőtteket nevel, akik egyre hosszabb ideig maradnak gyerekek.

A gondoskodás azonban nem ideológia és nem is társadalommérnökösködés kérdése. Nem babát kell nyomni a kisfiúk kezébe az óvodában, hanem valódi felelősséget: testvérre, állatra, földre bízni őket. Ahol egy tízéves gyerek a lovát eteti, a hatéves a kisebb testvért sétáltatja, ott a felnőtté válás természetes folyamat. Nyugaton viszont mindent leszabályozunk és így a fiatalokat éppen attól fosztjuk meg, ami a beéréshez kéne. Az eredmény? Felnőtt férfiak, akik közül sokan soha nem tanulják meg, hogyan kell gondoskodni, és felnőtt nők, akik túlterheltek, mert a törődés és a házimunka nagy része rájuk hárul. És végső soron: egy társadalom, amelynek alig van jövője.

A politikai kihívás lényege, hogy olyan keretrendszert alakítsunk ki, amely nemcsak megóvja a gyermekeket a valódi visszaélésektől, hanem egyúttal lehetőséget biztosít a közösségi felelősségvállalásra és a fokozatos önállósodásra is.

Elengedhetetlen, hogy a gyerekeket is aktívan bevonjuk a közterek tervezésébe, hiszen az ő perspektívájuk és igényeik egyedülállóan értékesek. Fontos, hogy meghallgassuk a véleményüket, és közösen formáljuk meg a környezetüket, egy olyan élhetőbb teret létrehozva, amely autómentes utcákkal és biztonságos gyalogos átjárókkal szolgálja a közösség érdekeit. Az UNICEF Gyermekbarát Város program nagyszerű irányt mutathat ebben a folyamatban, mivel célja a legfiatalabbak jogainak érvényesítése és aktív részvételük biztosítása a helyi döntéshozatalban.

Ezen felül elengedhetetlen, hogy új mutatókat vezessünk be: fontos lenne mérni a mentális és fizikai jólét szintjét, azt, hogy hány gyerekbarát tér jut egy-egy lakosra, vagy éppen mennyire önállóan közlekednek a fiatalok. Amennyiben a politika valóban a gyermekek szükségleteit állítja a középpontba – nem csupán beszédszinten, hanem konkrét mutatókban és tervezési gyakorlatban is –, akkor reális esély nyílhat a pozitív változásokra.

Ehhez azonban nem elegendő csupán a politikai intézkedésekre vagy új szabályozásokra várnunk. Szükséges, hogy mindannyian egyéni életmódváltást hozzunk létre. Figyeljünk oda minden gyermekre, ne csupán a sajátunkra, és lépjünk ki a mérgező, egymást provokáló kommunikációs körforgásból. Gondoskodjunk a környezetünkről, és a karrier, a pénz, valamint az anyagi javak helyett helyezzük előtérbe a minőségi időt, a figyelmet és a valódi meghallgatást. Az igazi változás csak így érhető el!

A jövő valódi értéke nem a GDP számokban rejlik, hanem a gyerekek mosolyaiban és álmaiban. Ha városainkat csupán a profit és a növekedés szellemében alakítjuk ki, akkor a legfontosabb kincsünket, a gyerekek boldogságát és biztonságát háttérbe szorítjuk. Amikor ők eltűnnek az utcáinkról, nem csupán a jelenünkből tűnnek el, hanem a jövőnk is, amit semmilyen gazdasági mutatószám nem képes visszahozni.

A szerző London és Budapest vibráló kulturális színterén osztja meg gondolatait, mint publicista.