Csak a csend rezeg bennem, mint egy elfeledett dallam, amely a szívem legmélyén bújik meg.

Nem tudom pontosan, hol tűntem el önmagam elől. Talán nem is egyetlen pillanat volt, hanem inkább sok kicsi, elfojtott lemondás, amely egyfajta belesimuláshoz vezetett, a „nem baj” kifejezés végtelen sorozatán keresztül. Most 54 évesen, férj és apa vagyok, de valahol mélyen még mindig ott él bennem az a fiú, aki bízott abban, hogy ha valamit szépen felépítesz, az örökre megmarad.

Ez már a harmadik házasságom, és úgy érzem, talán ez lesz az utolsó állomásom az érzelmek tengerén.

Nem azért, mert ezt akartam. Hanem mert kimerültem. Az utolsó élmény után valami eltört bennem, és azóta sem sikerült újra összeillesztenem a darabjaimat.

A nevem most nem lényeges. Lehetnék akárki. Egy középkorú férfi, aki a külvilág számára teljesen normálisnak tűnik: van állásom, egy otthonom, egy kis kertem, és minden este ott ülök a vacsoraasztalnál.

Amikor a második feleségem távozott az életemből, azt gondoltam, hamarosan túllépek rajta. Ő csak annyit mondott, hogy kimerült. Hogy mellettem nem találja meg a boldogságot, és nem tud igazán élni.

Az én csendem, az én „minden a legnagyobb rendben” kijelentéseim mögött már nem rejtőzik semmi.

Nem hullottak könnyek az arcomon. Csak ott álltam a konyhában, ahol a kedvenc bögréje még mindig a polcon pihent. Hónapok teltek el, és minden reggel automatikusan arra a helyre pillantottam, de nem értettem, miért érzem magam olyan üresnek.

A harmadik feleségem - a jelenlegi - egy igazi szelíd lélek volt, tele türelemmel. Azt gondoltam, végre rátaláltam a nyugalomra. Ő sosem firtatta a dolgokat, én pedig hálásan fogadtam ezt a csendet. Azt hittem, ez a boldogság kulcsa.

És nem csupán a testi szinten. Hanem igazán, lélekben és szellemben is.

A testem válasza a fájdalomra olyan volt, mint egy zár, amelyet hirtelen csaptak be. Megfosztott tőlem mindazt, amit addig magától értetődőnek tartottam – a férfiasságom kiváltságát.

Azt mondta, hogy mindez a lélek mélyéből fakad. Úgy érzi, hogy a testem jelenleg "gyászol".

A feleségem csendben figyelt rám esténként, szemei mélyén egyfajta távolság ült. Ahogy teltek a napok, egyre inkább elvesztette a bátorságát, hogy közelítse hozzám a szavakat.

És mégis, nem tudtam megosztani vele az igazságot. Nem mertem kimondani, hogy rettegés fog el. Hogy szégyenkezem a saját létezésem miatt. Mintha csupán egy szobor lennék a fal mellett, aki csak néz, de nem él igazán. Egy apa, aki udvarias mosollyal válaszol, de a szíve üres és a lelke zárva.

Ma reggel, amikor elindult a munkába, megállt az ajtóban, és így szólt:

Lehetséges, hogy még nem távozott. De már nem vagyok annyira biztos abban sem, hogy egyáltalán van értelme visszatérnie.

Mert nem csak a férfiasságom veszett el. Hanem a hangom. A hitem. Az, aki egyszer voltam.

És ha most valaki azt kérdezné tőlem, mit bánok leginkább, azt mondanám: Hogy nem mertem gyenge lenni időben.

Mindig is arra törekedtem, hogy erősebbnek tűnjek, mint amilyen valójában vagyok. Most, hogy a pillanatok már tovatűntek, senki sem sejti, hogy a szívemben mély fájdalom lakozik.

De talán még nem késő.

Csak először nekem kell visszatalálnom magamhoz.

Mielőtt minden végleg csenddé olvadna bennem.