Firenzében található egy különleges kő, amelyen a fiatal Dante ült, és áhítattal figyelte, ahogy a dóm építése lassan életre kel. A gyerek álmokat szőtt a hatalmas katedrális árnyékában, miközben a mesterek fáradhatatlanul dolgoztak, hogy megvalósítsák a

Hosszan időzöm Dante kövén, mozdulatlanul. Figyelem, ahogy az előkelő társaság szórakozik, a vendéglőkben negyven napig érlelt t-bone steak-et falatoznak, míg a szegényebb sorból valaki csak egy pacalos zsemlét tud megengedni magának.

Firenzében, egy különös kődarab mellett ült a fiatal Dante, miközben a dóm építésének csodáját figyelte. Hosszan meredt a lábai előtt zajló munkálatokra, hiszen mindig akadt valami izgalmas látnivaló. Egyik nap elhaladt mellette egy barátja, és kíváncsian érdeklődött, mi az a fogás, amit a legjobban szeret. "A tojás" - felelte Dante egyszerűen. Egy év elteltével a barát újra arra tévedt, és ismét rábukkant Dantéra, aki ugyanazon a kövön ült. "Mivel ízesíted?" - kérdezte tőle. "Sóval" - válaszolta Dante, a válaszában nem változott semmi. Ez a kő tehát megállította az időt, és megörökítette a pillanatokat, ahogy a világ körülöttük folytatta az építkezést és a változást.

A nap csupán dél körül hintázik be a kis utcában, mint valami titkos szertartás résztvevője. Leülök a zöldesszürke szikladarabon, melyet Sasso di Danténak hívnak. "Nessun maggior dolore che ricordarsi del tempo felice ne la miseria" (nincs nagyobb fájdalom, mint emlékezni a boldog időkre a nyomorúságban) – mormolom magamban, Dante bölcs sorait idézve. Ez a fiatalember, akit Dante névvel ismerünk, teremtette meg az olasz irodalom nyelvét, és a Commediájába beleszőtte a középkor minden tudását, tercinákba foglalva. Ez az oka annak, hogy az olasz nyelv olyan melodikus. De azzal, hogy nem latinul írta meg főművét, mint ahogyan később a humanisták tették, elzárta magát attól, hogy külföldön azonnal hírnevet szerezzen. Pedig mekkora bestsellert jelentett volna a Commedia – a "divinát" Boccaccio csak később illesztette hozzá.

A középkor végén, amikor a tudományos gondolkodás új irányokat kezdett venni, az egyetemek jelentős szerepet játszottak a tudás terjesztésében és a kultúra fejlődésében. Ezen intézmények falai között a filozófia, a teológia és a jog tudománya mellett a természettudományok iránti érdeklődés is növekedett, ami hozzájárult a reneszánsz szellemiségének kibontakozásához. Az egyetemek nem csupán a tudás fellegvárai voltak, hanem a társadalmi mobilitás színterei is, ahol a fiatalok lehetőséget kaptak, hogy tanulmányaik révén kiemelkedjenek a szegénységből vagy a középosztályból. A tanárok és diákok közötti interakciók, valamint a viták és eszmecserék révén a tudományos közösség folyamatosan fejlődött, és új perspektívák nyíltak meg a világ megértése előtt. A középkori egyetemek, mint például a párizsi, oxfordi vagy bolognai, nem csupán helyszínek voltak a tanulásra, hanem kulturális központok is, ahol a művészetek, a politika és a vallás összefonódtak. Az itt formálódó gondolatok és eszmék elengedhetetlenek voltak a modern európai civilizáció kialakulásához, és a tudományos forradalom előfutáraiként szolgáltak. Összességében a középkor végének egyetemei nem csupán a tudás átadásának helyszínei voltak, hanem a társadalmi és kulturális átalakulás katalizátorai, amelyek öröksége ma is érezhető a modern oktatási rendszerekben.

Firenze, a római gyökerekkel rendelkező város, a középkor végére virágzó központtá nőtte ki magát - a neve is ezt a gazdagságot tükrözi. Itt vertek aranypénzt, melyet fiorinónak hívtak, a rajta látható liliom miatt; érdekes módon, ennek a névből származik a ma ismert forintunk elnevezése is. A város bőr- és posztógyártó céheinek sokasága virágzott, ám a ghibellin és guelf pártok közötti harcok következtében Dante Alighieri kénytelen volt elhagyni szülővárosát. E nehéz idők alatt írta meg fő művét, amelyben ügyesen helyezte el ellenségeit a pokol különböző bugyraiban. Dante halála után emlékét a dóm falaira festették. A középkor végén Firenze büszkén viselt két impozáns templomot: a ferences Santa Croce-t és a domonkos templomot. A Santa Croce, ahol minden jelentős olasz személyiség, ha másért nem, jelképes sírra találhatott, Dante is itt kapott helyet, noha végül Ravennában nyugszik. A Santa Croce egyik oldalkápolnájából kilépve Stendhal annyira elragadtatva érezte magát a látottaktól, hogy ájultan terült el a földön. Ezt a különleges élményt, amikor a művészet olyan erőteljes hatással van ránk, hogy az szinte elájulásig fokozódik, ma Firenze-szindrómának vagy Stendhal-szindrómának nevezik.