Fiúk egy szebb jövőért – részt vettünk a Fontaines DC debütáló önálló budapesti koncertjén.

Harmadik alkalommal látogatta meg Magyarországot az ír Fontaines DC, ezúttal pedig egy önálló koncert keretein belül hozta el magával energikus és melankolikus rock and roll varázsát a közönség számára, a két szigetes buli után.

Alig egy évtizede alakultak Dublin szívében, és azóta Írország zenei életének egyik meghatározó szereplőjévé váltak. Négy albumot adtak ki eddig, és számos rangos díjat zsebeltek be. Ők a Gengsztervilág című sorozat főcímzenéjének előadói, és világszerte hatalmas rajongótáborral büszkélkedhetnek. Magyarországon azonban úgy tűnik, hogy a követőik száma nem elegendő ahhoz, hogy megtöltsenek egy arénát vagy a Budapest Parkot.

Így hát a Barba Negrában zajlott le az európai turné magyar állomása. A helyszín szinte roskadozott a nézőktől, számos ír rajongó tisztelte meg a nemzeti popminimum budapesti előadását. De nemcsak ők voltak ott, a koncertre szinte Sziget-fesztiválos tömörülésben érkeztek külföldiek is. A tömeg azonban láthatóan meglepte a szervezőket, a büféknél és vécéknél kígyózó, reménytelenül hosszú sorok alakulnak ki (ennél már csak a közlekedés okozott nagyobb frusztrációt).

Szerencsére a zenekar teljesítménye olyan lenyűgöző volt, hogy újfent megerősíthettük a korábbi megállapításunkat a Sziget fesztiválon: "A Fontaines D.C. élő fellépései messze túlszárnyalják a stúdiófelvételeket: brutálisan érzéki és érzékien brutális. Punkos dinamizmusukkal, posztpunkos melankóliájukkal, hangzavarukkal és lírai, mégis profán kifejezésmódjukkal egy igazi zenei utazásra invitálnak. Elragadnak, sodornak, és egyszerűen nem engednek el."

A zenekar pontban 20.30-kor kezdett, lenyomott egy bő órát, majd a szünet után még vagy húsz percet. Hatalmas felfújt - a Romance lemezborítóról ismert - fura szív volt a látványelem, továbbá az elmaradhatatlan gót betűs zenekarnév, és a reflektorok színes fénye. Nem vitték túlzásba a konferálást sem, egyszer volt egy "Free Palestine!" (ezúttal egyébként - talán, mert a Barba Negrában nem lehet kivetíteni vagy más okból - elmaradt a mostanában a koncertjeik állandó elemének tekinthető vizuális kiállás az arabok mellett), a második "beszéd" pedig a "köszönöm" volt az első egyórás etap végén.

De mindez valójában nem hiányzott. Annyira elbűvöltek a dalok és az az egyedi előadásmód, ahogyan ezek az arcok folyamatosan életre keltik a rock and roll igazi esszenciáját.

"Ismerik a pillanatot, amikor gyengéden átölelik a lelket, és azt is, mikor kell energikusan előrelépni. Tudják, hogyan varázsolják el a zenét, és miként kaphatunk el egy-egy erőteljes rúgást vagy harapást. Az indie-pop, garázsrock és dark wave elemeiből formálták meg saját világukat. Néha úgy tűnik, mintha egy kissé punkosabb Cure mutatkozna be a színpadon – ahogy önmagunkat idézzük."

Grian Chatten alakja már önmagában is lenyűgöző. Hosszú, laza felsőjében, ami a korábbi, nirvánás pulcsit egy stílusos fekete ingre cserélte, szinte táncol a mikrofonállvány körül. Időről időre fellép a kontroll-ládára, hogy onnan irányítsa a közönséget, egy kezét a háta mögé rejtve, míg arcát az ég felé emeli, miközben sétálgat a színpadon. Néhány másodpercig sem lehet róla levenni a tekintetünket. Flegmatikus, laza, érzéki, punk – mindez egyszerre. Utálja, ha kategorizálják, vagy bármilyen módon hasonlítgatják őt vagy a zenekarát, de az kétségtelen, hogy ott a helye a rocktörténet legikonikusabb figuráit bemutató tablón. A többiek – Carlos O'Connell és Conor Curley gitárosok, Conor Deegan basszusgitáros, Tom Coll dobos – "csupán" végzik a dolgukat, de ezt olyan profizmussal és vagánysággal teszik, hogy még a visszahúzódásuk is magával ragadó.

A tavaly nyáron debütáló Romance album turnéja igazi zenei élményt nyújtott, ahol a középpontban egy olyan világ állt (In the Modern World), ahol a szerelem rejtélyes és törékeny illúzióként jelenik meg. Ezt a világképet a dalok még inkább felerősítették, hiszen olykor az élet hányingere (Starburster) és máskor a fájdalmas, keserű tapasztalatok (Motorcycle Boy) határozzák meg az érzéseinket. A koncert során ezek a dalok kétségtelenül a műsor gerincét alkották, és élőben még intenzívebb hatást gyakoroltak a közönségre, mint a stúdiófelvételek. De a múlt nagy slágerei sem maradtak ki, sőt, a koncert legemlékezetesebb pillanatait éppen olyan ikonikus dalok, mint a Big, az I Love You vagy a Boys in the Better Land teremtették meg.

Lehet, hogy az év legemlékezetesebb koncertje zajlott le előttünk. Jó lenne, ha el tudnánk feledkezni a Barba Negra felkészületlenségéről (vagy inkább igénytelenségéről?), és az utazásról a HÉV-en, ami inkább emlékeztetett egy emberkísérletre.

De legközelebb, srácok, egy szebb jövőben találkozunk.