"Ha éppen nincs a szíved választottja, engedd szabadjára a fantáziádat és álmodj egy különleges kapcsolatot magadnak!" - Maria Luisa véleménye.

A Belvárosi Színház téli bemutatója, a Maria Luisa, egy igazán különleges történetet tár a nézők elé. A darab középpontjában Hernádi Judit által megformált címszereplő áll, aki egy idősödő, magányos nő, és saját szavai szerint sosem tapasztalta meg a férfiakkal való kapcsolatokat. Az ő világába való betekintés egyedülálló élményt nyújt, miközben a női lélek mélységeit és a magány fájdalmát is feltárja.

Egyetlen szórakozása, hogy minden csütörtökön a kedvenc kávéházában találkozik barátnőjével, Peremartoni Krisztinával, akivel élénk telefonbeszélgetéseket folytat. Egyik nap a társasház portása, Gyabronka József, figyelmezteti őt, hogy a környéken megnőtt a betörések száma, és az áldozatok főként magányos nők. Felmerül benne, hogy talán érdemes lenne még néhány nevet hozzáadnia a postaládájához. Eleinte habozik, mert nem szeretne hazudni, de végül csak találomra mond ki két nevet, bízva abban, hogy ezzel segíthet a helyzeten.

Hazatérve két különös vendéget talál az otthonában: egy szeszélyes, fiatal költőt, akinek szavakból szőtt álmai még a falakat is megtöltik, és egy magabiztos, katonai egyenruhát viselő férfit, akit a múlt dicsősége és a nyársat nyelt élmények fémjeleznek. Mindketten szenvedélyesen versengenek a kegyeiért, mintha a szívéért folytatott csata lenne a tét. Hamarosan azonban megérkezik a harmadik szereplő is: ő a ráció megtestesülése, egy gondoskodó, de szigorú figura, aki világosan látja a határokat, és igyekszik rendre terelni a két extrovertált férfi felfokozott érzelmeit.

Ki tűnik fel ott? A portás, aki fénylő ezüst öltönybe bújt, és vörös, zsabós ingje különös eleganciát kölcsönöz neki. Ő az egyetlen férfi, aki valóban jelen van az életében.

Függetlenség vagy elköteleződés? Álomvilág vagy a valósággal való szembenézés? Juan Mayorga, a szerző nem ad választ a kérdésre. Döntse el ki-ki maga.

Őszintén megvallom: amikor kiléptem a színház ajtaján, nem éreztem a várva várt lelkesedést. Pedig a színészek mindannyian a legjobb formájukat hozták. Hernádi már nem először alakítja azt az idősebb hölgyet, aki még mindig vágyik az élet apró örömeire, kalandokra. Jó volt újra együtt látni Peremartoni Krisztinát, ezúttal színészként, és nem csak kultúraszervezőként. A férfi szereplők is remekeltek, de valami mégis hiányzott. Talán éppen az a felhőtlen, önfeledt nevetés, amire számítottam. Csak egy-egy halvány mosolyt tudtak előcsalni belőlem.

Napokkal később ébredtem rá: ez az élet igazi arca. Főként fanyar, állandóan döntések előtt állunk, de néha mégis felderül az ég, és egy-egy mosoly felvillan.