Hogyan ismerhetem fel, hogy sikerült megbirkóznom a múltammal?
Minden ember szívében ott él a vágy, hogy megtalálja a békét a dolgokkal, amelyeken nem tud változtatni. A pszichológiai diskurzusban gyakran felmerülnek olyan fogalmak, mint az "elfogadás", "elengedés" vagy "feldolgozás", de ritkán vizsgáljuk meg mélyebben, mit is takarnak ezek a kifejezések. Mit is jelent igazából elfogadni a múltbeli eseményeket? Hogyan ismerhetjük fel, hogy valóban túltettük magunkat a korábbi élményeinken? És vajon létezik-e egyáltalán az elengedés fogalma, vagy csupán egy illúzió, amelyet kergetünk? Ezek a kérdések mindannyiunkban felmerülnek, amikor a belső béke keresésére indulunk.
Dóra egy közeli barátja váratlan elvesztése után keresett meg. Már egy év eltelt azóta, de a közös emlékek felidézése, sőt, még a barát neve is fájdalmasan érintette. Elhatározta, hogy szembenéz a történtekkel, és megpróbálja elfogadni, hogy bár nem érti, miért alakult így a sorsa, a múlton már nem tud változtatni. Szerette volna megtalálni a módját, hogy a fájdalmát átalakítsa egyfajta belső békévé.
Kétségtelen, hogy a múlt eseményeinek feldolgozása gyakran középpontjában áll a pszichológiai konzultációknak, függetlenül attól, hogy a beszélgetés a megtörtént dolgokról vagy az elmaradt lehetőségekről szól. Bár első pillantásra világosnak tűnhet, mit is jelent az elfogadás, érdemes mélyebbre ásni, és tisztázni, hogy számunkra ez a gyakorlatban hogyan is valósulhat meg. Milyen formákat ölthet az elfogadás, és milyen lépések vezetnek el minket ahhoz, hogy valóban megértsük és integráljuk a múltat a jelenünkbe?
Amikor Dórát megkérdeztem, hogy mit ért a feldolgozás fogalma alatt, egy pillanatra megállt, majd így felelt: "Azt hiszem, a feldolgozás számomra azt jelenti, hogy már nem érzem szomorúnak a barátom emlékét." Úgy vélem, sokan osztoznak ebben a nézetben, és nem véletlenül. Az emberekben természetesen felmerül a vágy, hogy a belső fájdalom – legyen az szomorúság, düh, csalódás vagy hiányérzet – ne akadályozza a gyógyulás folyamatát. Valóban fontos cél, hogy ezeket az érzéseket annyira csökkentsük, hogy ne homályosítsák el a mindennapi élet apró örömeit.
Más szempontból nézve, az elfogadásban valójában fontos szerepet játszhat a szomorúságunk.
Mert valljuk be, vannak olyan érzések, amelyek mindig magukkal hozzák a szomorúságot. Létezik egyfajta hiány, amely mély nyomot hagy a lelkünkben, és sosem válik észrevétlenné. Az igazságtalanság pedig olyasmi, ami mindig felkavaró marad, soha nem hagyja hidegen az embert.
Az igazság az, hogy amikor életünk egy különösen fontos aspektusáról beszélünk, az idő nem csökkenti a dolog vagy a személy jelentőségét. Egy jó barát mindig is különleges helyet foglal el a szívünkben. Titokban vágyhatunk egy be nem teljesült álomra, még akkor is, ha tudjuk, hogy az sosem valósulhat meg. Ez nem a feldolgozás kudarcát jelenti, hanem csupán az emberi létünk természetes velejárója.
Dénes serdülőkorában szívében mély vágy élt, hogy a szüleivel nyíltan megossza mindazt, ami lelkét terheli: az iskolai zaklatás, a jövőjével kapcsolatos döntések, és az alacsony önértékelés súlya. Sajnos a családban nem volt jellemző az empátia és a megértés. "A szüleim mindent megteremtettek számomra, sosem szenvedtem anyagi hiányt, de amikor valódi támogatásra lett volna szükségem, a legnagyobb bátorítást a 'ne foglalkozz vele' vagy a 'térj észhez' formájában kaptam. Pedig annyira vágytam arra, hogy őszintén beszélgessünk." Dórával ellentétben Dénes is szeretett volna elfogadni egy fontos igazságot: bár méltó lett volna az együttérzésre, és fájó, hogy ezt nem kapta meg, a múlt eseményein már nem tud változtatni.
Ahogy már említettem, a feldolgozás folyamata nem azt jelenti, hogy az érzéseim fontosságát leértékelem, amíg a szomorúságom teljesen el nem tűnik. De akkor mit is takar valójában az elfogadás? Azt, hogy megszűnik a lázadásom azzal szemben, ami megtörtént vagy ami hiányzik az életemből. Hogy leteszem azt a súlyos kardot, amelyet évek óta cipelek, és amivel talán számtalanszor sebeztettem meg magamat és másokat is. Ez a feldolgozás valódi értelme.
Ami történt, elfogadom, de nem kell szeretnem. Elfogadom, de nem kell örülnöm neki. Elfogadom, de nem teszek úgy, mintha súlytalan lenne. Egyszerűen azért, mert nem az. Soha nem lesz az, és ez nem baj, mert én viszont erősebb leszek.
Mennyivel könnyebb szívvel nézhetünk a múltunkra, ha így közelítünk hozzá! Az élet apró részleteivel való szembesülés, a fájdalmak feldolgozása és a nehézségek rendezése sokszor kihívást jelent. De talán mégis egy kicsit elérhetőbbnek tűnik, ha nem az a célunk, hogy teljesen megszüntessük a szomorúságot, hanem inkább megtanuljuk együtt élni vele.
