Guy Ritchie egyedi stílusával újraértelmezte az Indiana Jones-univerzumban játszódó történetet, amely a Netflix platformján debütál. Az Apple TV-re készült filmben a kaland és a feszültség keveredik, miközben a rendező sajátos humorával és dinamikus narra

Elég nehéz úgy lelkesedni egy filmért, hogy még a rendezőt sem érdekli. Kritika.

Guy Ritchie legújabb, 180 millió dolláros kalandfilmje kapcsán a kritikusok és a nézők egyaránt felvetették, hogy a produkció az Indiana Jones-filmek, különösen Az utolsó kereszteslovag nyomdokain halad, emellett számos más klasszikusra is támaszkodik, mint például A múmia, a Tomb Raider, A nemzet aranya és az Uncharted. Ezt a véleményt nehéz lenne vitatni, de fontos megjegyezni, hogy egy jól bevált műfaji recept alkalmazása önmagában nem szégyen az alkotók számára. Hiszen a Spielberg-Lucas duó sem zárta el a sírrablós-régészes sztorik előtt a világot. A popkulturális inspiráció persze nem elítélendő, ha kellőképpen kreatívan és kifinomultan valósítják meg. Erre tökéletes példa Ritchie saját filmje, Az U.N.C.L.E. embere, ahol egy 1960-as évekbeli tévésorozatot varázsolt újra, egy szórakoztató és stílusos feelgood akciókomédiává.

A történet kezdete egy könnyed kalandfilm bevezetője, tele humorral és izgalommal. A vagány kincsvadász, Luke Purdue, akit John Krasinski életre kelt, egy frissen ellopott festménnyel a hóna alatt menekül a nyomában loholó üldözőktől. A menekülés nem csupán motoron, hanem lábon, vonaton és még a levegőben is zajlik, miközben Luke nem csupán pofonokat osztogat, hanem szellemes egysorosokat is rögtönöz. Thaiföld után London következik, ahol Luke felkeresi múzeumi kurátor húgát, Charlotte-ot, és próbálja rávenni, hogy csatlakozzon az új kalandhoz, természetesen nem feledkezve meg arról, hogy újra ellopjon egy festményt. Végül Charlotte, akármennyire is vonakodik, belevág a kalandba, ugyanis egy rákbetegségben szenvedő milliárdos megbízásából elindulnak felkutatni azt a legendás ifjúság forrást, amely állítólag örök életet biztosít. A film tele van váratlan fordulatokkal, és a testvéri kötelékek feszültségeivel, miközben a humor és a kaland folyamatosan pörgeti a cselekményt.

Olyannyira klisés ez a kezdés, hogy ha megkérnénk bármelyik AI chatbotot, hogy kreáljon egy tipikus Indy-stílusú kalandfilm szinopszist, valószínűleg hasonló eredményt kapnánk. A recept mégis működik – legalábbis addig, amíg a főszereplő el nem kezdődik a valós küldetése. James Vanderbilt forgatókönyvíró látszólag nem tudta elkerülni a sablonokat, ami sajnos...

A történet, amely még a legelkötelezettebb Indiana Jones-rajongókat is csak unott sóhajokra késztetheti, egy olyan önismétlődő mintát követ, amely már a film első másodperceiben is ismerős lehet. Az ifjúság forrása című produkció hősei egy titkos kódot próbálnak megfejteni, ám nem sokkal ezután felbukkan Esme, a fenyegető női vezető (Eiza González) által irányított rivális csapat. A menekülés tipikus forgatókönyve szerint hőseink a legváratlanabb pillanatban, szinte a katasztrófa szélén, előrántanak egy fegyvert, hogy aztán újabb izgalmas helyszínre utazzanak. Itt újabb kulcsra bukkannak, de - meglepetés! - Esme és bandája ismét a nyomukban vannak. A történet dinamikája nem sokat változik, csupán annyival bővül, hogy egy harmadik frakció, Jamal Abbas interpolos nyomozó (Arian Moayed) és csapata is belép a képbe, így a feszültség még inkább fokozódik az interkontinentális macska-egér játék során. Azonban a recept már jól ismert, és a néző hamar ráébred, hogy az izgalmak helyett inkább a klisék sorozatát kapja.

Krasinski önmagától eltelt Indyként feleannyira sem szórakoztató, mint ahogy azt az alkotók elképzelték - ez a fajta túltolt csibészes arrogancia nem az ő műfaja, ahhoz minimum harrisonfordi karizma kellene. Natalie Portmannek sem jutott könnyű feladat, egyrészt az aggodalmaskodó, karót nyelt anyuka szerepe sincs feltétlenül rászabva, másrészt a bátyjával való civakodása is repetitívvé válik egy idő után. Igaz, még így is sokkal jobban járt, mint az egydimenziós elintéző asszonyt alakító Eiza González, a végig a háttérben ácsorgó Carmen Ejogo vagy Laz Alonso, aki A fiúkhoz hasonlóan itt is a csapat ezermesterét játssza - az "ihletőforrás" valószínűleg a Mission Impossible-sorozat Lutherje lehetett -, de az akciókból általában kimarad, és alig pár mondat jut neki. Egyedül Domhnall Gleeson tud kiteljesedni mint a rejtélyes milliárdos megbízó.

Most érkeztünk el ahhoz a ponthoz, ahol szomorkodhatunk amiatt, hogy az egykoron Tarantino szintű rendezőként számon tartott Guy Ritchie mára odáig jutott, hogy fantáziátlan, középszerű streamingprodukciókhoz adja a nevét. Azonban a helyzet ennél sokkal árnyaltabb. Ritchie nem egy kiégett filmes, aki a régi dicsőségéből él, és annyira hozzászokott a langymeleghez, hogy másban el sem tudná képzelni magát. Például az Úriemberek (mind a film, mind a sorozat) vagy A szövetség is világosan mutatja, hogy a Blöff rendezője még mindig képes alkotni, ha igazán akar. Jelenleg azonban úgy tűnik, hogy nem fektetett bele annyi energiát, amennyit egy 180 millió dolláros költségvetés megkívánna. Az Apple TV megbízatását inkább bérmunkaként kezelte, nem volt célja, hogy bármilyen formában is rajta hagyja a keze nyomát a filmen, vagy hogy a műfaji konvenciókkal csak a legkisebb mértékben is eljátszadozzon. Helyette úgy tűnik, hogy a lehető legkisebb energiabefektetéssel akarta letudni a projektet, hogy aztán a valóban érdeklő terveire összpontosíthasson. Ezt a kissé cinikus hozzáállást a saját szempontjából talán lehet védeni, de az igazság az, hogy a Ritchie-rajongóknak valahogy jeleznie kellett volna, hogy...

bocsi, srácok, ez most csak egy meló, én se vettem komolyan, ti se várjatok tőle sokat."