Papp Sándor Zsigmond: Az élet kulcsszaga Az élet kulcsszaga című műben Papp Sándor Zsigmond egy izgalmas utazásra invitál bennünket, ahol a mindennapi tapasztalatokat és érzelmeket egyedi perspektívából tárja elénk. A szerző érzékeny megfigyelésekkel és

Mindig is lenyűgöztek az időutazásos filmek azon kulcsfontosságú pillanatai, amelyeket én csak „beazonosító jelenetnek” hívok a saját kis világomban. Ezek a jelenetek általában arról szólnak, hogy a főszereplő, aki képes visszautazni a múltba vagy előrelépni a jövőbe, megpróbálja megerősíteni a szerettei – leggyakrabban a házastársa – hitét abban, hogy ő valóban ismeri őket, és hogy az ő életükben kulcsszereplők. Ezen pillanatok varázsa abban rejlik, ahogyan a múlt és a jelen összekapcsolódik, és milyen érzelmeket szabadít fel a karakterek közötti mély kötelék.

Ahhoz, hogy igazán megismerjünk valakit, szükség van egy olyan bensőséges tudásra, amely a felszínen túlmutat – olyan apró részletekre, amelyek csak hosszabb együttlét során derülnek ki, sőt, talán a házasság is elengedhetetlen ehhez. Az Amélie csodálatos élete című film különösen kedves a szívemnek, mert tele van ezekkel a finom, egyedi nüanszokkal. Minden fontos szereplő mögött ott rejlik a saját kis világuk: tudjuk, mi az, amit kedvelnek, és mi az, amit elkerülnek. Például Amélie imádja hátrafordulva figyelni mások arckifejezését, és elragadtatással merül el a magokkal teli zsák puha anyagában. Ezek a részletek elegendőek ahhoz, hogy életre keltsenek egy karaktert a vásznon vagy a lapokon, elkerülve a túlromantizált és egydimenziós ábrázolásokat.

Az élet mély és szoros kapcsolatairól mesél ez a tudás. A feleségem például sosem visz magával kulcsot, amikor leugrik a kutyával, mert tart attól, hogy a kulcsok szaga ráragad a kezére, és azonnal mosakodnia kellene. Bevallom, nem tudom, mit takar ez a kulcsszag, de hálás vagyok az ilyen apró információkért; az ilyesmit nem lehet csak úgy kitalálni az íróasztal mögül. Ehhez élettapasztalat, közös emlékek, szorongások és boldogságok kellenek, és legfőképpen tartós érzelmek, amelyek valahogyan mindig a felszínre törnek. Őszintén megmondom, hogy egyszer megszagoltam a kulcscsomót, miután kiderült, hogy miért nekem kell mindig beengednem őt, még a kádból is kiszállva. De nem éreztem semmi különöset. Az viszont egyértelmű számomra, hogy ő illat- és színérzékenység terén messze túlszárnyal; az ő világa sokkal színesebb és illatosabb, mint az enyém. Én gyakran elmegyek a gyümölcsös árnyalatok mellett, mint az áfonya-vörös vagy az akác-lila, és sosem érzem magamon a szárított narancshéj illatát sem.

Anyám nem szereti a halízű halakat, és olyan rosszul tájékozódik, hogy bármilyen tömegközlekedési eszközről leszállva, garantáltan a rossz irányba indul el. Mondtam is neki, semmi mást nem kellene tennie, csak pár lépés után azonnal sarkon fordulni, és máris a cél felé tarthatna, de az ösztön, még ha rossz is, nagy úr. Ha lett volna merszem, még több effélét is megtudhattam volna róla apámtól, hiszen negyvennél is több szerelmes év szinte mindenre elég e tekintetben.

Néha megpróbálom felidézni, hogy fiatalemberként hogyan is láttam a szerelmet. Az esztétikai élményeket a kamaszkori filmek, különösen Brooke Shields főszereplésével készült alkotások formálták. A királyi tévé sugárzásában láttam A kék lagúnát és a Végtelen szerelmet, amelyek a felnőtté válás zűrzavarában érkeztek. A képek és az áradó versek, amelyek a szerelem színes világát festették elénk, nem tudtak versenyezni az amerikai és francia realista regények – mint például Updike vagy Zola – pragmatikusabb megközelítéseivel. Így aztán menthetetlenül romantikus lélek lettem. Hosszú idő telt el, mire felfedeztem, hogy az igazi szerelem nem a csillogó felszínekben, a sminkkel és retusálással szépített illúziókban rejlik. Éppen ellenkezőleg, a kis hibák és a szinte észrevétlen, mégis különleges tulajdonságok kötnek össze minket valakivel. Persze, könnyű beleszeretni egy gyönyörű, aranyszőke hajú nőbe, de valójában azokra emlékezünk, akik a moziban folyton hátranéznek, vagy akik mezítláb sétálnak a tengerparton, ahol a víz bokáig ér, de a mélyebb vizekbe már nem hajlandók belépni: egyszerre vonzó és elrettentő a nagy víz.

Az igazán kiemelkedő irodalom megkülönböztetésének kulcsa éppen ebben a kontextusban rejlik. A ponyvairodalom csupán felületes élvezeteket nyújt, felkavarja a giccsre fogékony agyunkat, ugyanúgy, ahogy a drogok is elvonják a figyelmünket a valóságról, elérve, hogy egy másik dimenzióba merüljünk. Meglepő, hogy míg az izzó szerelem beteljesülését gyakran a legapróbb részletekkel tálalja (általában ugyanazokkal a kifejezésekkel operálva, mint egy sportközvetítés), az emberi érzések mélyebb rétegeiről alig mond valamit. Olyan üres, mint egy mesterséges intelligencia által kreált kép. Eleinte nem értettem, miért is lenne veszélyben az írók hivatása az AI térnyerésével, de mára világossá vált: a ponyvairodalom nagy része bármikor átadható lenne neki. Mivel a gépnek sem kell az érzelmekkel teli sorokat megalkotnia, csupán utánoznia kell azokat.

Az igazi művészet akkor kezdődik, amikor az alkotó, legyen az író vagy rendező, képes meglátni a részletek mögötti mélységet: tudja, hogy a szereplője örömmel nyúl a magokkal teli zsákba, és hogy mennyire frusztráló számára, ha a filmek sofőrjei elvonják a figyelmüket az útról. Olyan ez, mint a mély, intimitásra épülő kapcsolatokban: az ember úgy közelít a másikhoz, hogy valóban kíváncsi rá. Türelme van arra, hogy megvárja, míg a legapróbb, de jelentőségteljes részletek is felszínre kerülnek, hiszen ezek alkotják az emberi lét gazdag szövetét. A soha nem egyértelmű, szinte már hátborzongatóan bonyolult helyzetek, ahol a banalitás is jelentőségteljes lehet. Ilyenkor nem csupán a külső szemlélőt, hanem minket is összezavar az érzelmeink bonyolultsága, hiszen az élet ennél sokkal árnyaltabb és gazdagabb, mint amit a felszín mutat.

Ma már a szerelem felfedezésére a részletek világában indulnék el. Nem a viharos, grandiózus dallamok tengerében, ahol a romantika hangos crescendókkal hódít, hanem a csendesen pulzáló, apró nüanszokban, amelyek a lélek legmélyebb zugait érintik. Ezeket a finom rezdüléseket csak az érzékelheti, aki igazán közel áll hozzám; mások számára csak egy néma előadás marad, amelynek titkait sosem tárulnak fel.