Az elviselhetetlen szenvedés, amely minden egyes pillanatban a lelket marcangolja, mint egy fojtogató köd, amely sosem oszlik el. Az átkos fájdalom, ami mélyen gyökerezik a szívben, és a mindennapokat egy véget nem érő tortúrává változtatja.
Dakota Johnson és Pedro Pascal főszereplésével érkezik a vásznakra a "Többesélyes szerelem" című film, amely izgalmas és érzelmekkel teli történetet ígér. A film bemutatása során a két tehetséges színész lenyűgöző alakításával és kémiai összhangjával ragadja magával a nézőket. - Forrás: Intercom
Könnyű célpont rögtön első mondatban a magyar címmel jönni, de a Többesélyes szerelem valami olyasmit ígér magyarul, amiről nem igazán szól: rizikót, morfondírozást, esetleg kalamajkát, romantikus gesztusokat, és egy olyan helyzetet, amiből bármi kisülhet. A Materialists, ahogy az eredeti címe is mondja, teljesen mással foglalkozik. Azzal, hogy mi mennyit ér a mai világban a másik emberen: mennyit ér a magasság, a hajszín, a kor, a politikai hovatartozás, a kopaszodás, a vagyon. Lehet ezekre úgy tekinteni, mint statisztikákra? Lehet az, hogy kizárólag a statisztikák kompatibilisek? Amikor valaki párt keres, akkor csak valójában egy Excel-táblában gondolkodik?
"Mint egy hullaházas vagy egy biztosítási kárbecslő" - így írja le a munkáját a főszereplő, Lucy (Dakota Johnson), aki New York menő párkereső cégénél dolgozik. Nem app, hanem személyre szabott szolgáltatás, ahol a randikat két ismeretlen között úgy szervezi, mintha adásvételi szerződést tanúztatna velük, utána pedig a post mortem telefonálásnál úgy kérdezgeti őket, mintha próbavezetésre vittek volna el egy új autót. Tranzakció minden ebben az átkozott modern világban, ami csak akkor lesz baj, amikor ezekhez a tranzakciókhoz való viszonyát kell újragondolnia, ugyanis egyszerre találkozik a piszkosul gazdag, megnyerő üzletemberrel (Pedro Pascal) és a csóró exével (Chris Evans). Tranzakciós szerelem - talán ez is jobb magyar cím lett volna.
A Többesélyes szerelem csak minden külsőség szerint romantikus film: van benne lehetséges szerelmi háromszög, tépelődő főhős, mellékszereplő, aki azért keveredik galibába, hogy a hősünk megmentse abból, és így tovább. Celine Song filmje viszont ha valami, akkor antiromantikus, ahogy megszállottan térképezi fel azt, ki hogyan tekint bizonyos emberi tulajdonságokra úgy mint értékekre, amiket egy párkapcsolatban forintosítani lehet.
Ettől a furcsa, mesterséges párkeresési élménytől a Többesélyes szerelem első fele olyan, mintha egy Ruben Östlund-filmbe csöppentünk volna, amely leplezi le, mennyire nevetségesek azok az emberek, akik egy illuzórikus vágy hajszolásában élnek, és hogy mennyire kizsákmányoló az iparág, amely erre épít. Östlund egyébként évekkel ezelőtt készített egy tévésorozatot, ami a párkapcsolatok, a hűség és a monogámia kérdéseit boncolgatta; sajnos a projekt végül nem valósult meg, de valamiért az elképzelése az első órában folyamatosan eszembe jutott. Az érzést tovább fokozza, hogy a filmben két jól ismert mellékszereplő is feltűnik az Utódlásból.
A "bizarr" fontos szó, mert a Többesélyes szerelem tele van bizarr részletekkel, amik aztán teljesen eltérítik. Ezek a részletek nemcsak a történetben vannak, hanem magában a filmben is, kezdve a szereposztással: Dakota Johnson lapos, érzelemmentes alakítása akkor sem működik igazán, amikor pontosan ezeket kellene kommunikálnia, de az olyan furcsa jelenetekben sem jön át a fura személyisége és humora, amikor például egyszerre kér magának egy kólát és egy korsó sört. Johnson nem az a karakter, akiről az süt, hogy szegény családban nőtt fel, aki törtet New Yorkban, és aki racionálisan, értékalapon gondolkodik akkor, amikor a gazdag befektető hálószobájában landol.
Pedro Pascal vonzereje a túlzott ismétlés következtében lassan olyan simára kopott, mint egy régi téligumi, de a gazdag befektető szerepében még mindig megőrzött némi csillogást. Az általa megformált Henry az unikornis szimbólumát hordozza Lucy iparában; ő az a figura, aki egyszerűen túl jó ahhoz, hogy valóságos legyen: nem kopasz, hatalmas vagyonnal rendelkezik, kifinomultan öltözködik és elbűvölő személyiség. Ahogy az unikornisok általában, Henry is csupán egy illúzió, inkább egy eszme, mintsem a valóság része – mintha valaki egy gondolatkísérlet keretein belül alkotta volna meg, hogy érvet adjon egy képzeletbeli vitához.
Az érem másik, szegényes oldalán John (Chris Evans) karaktere igencsak eltér a megszokott hősöktől. Míg a kőgazdag ellentéte, egy valóban lecsúszott és szerencsétlen figura, Evans szerepvállalása meglepő. A furcsa frizurával és a kimerült, borostás arccal együtt nehezen összeegyeztethető a híres Amerika kapitány imidzsével, aki az utóbbi évek egyik legismertebb szuperhősének számít. Ezzel szemben itt egy olyan fiatalembert látunk, aki kénytelen a szobatársaival osztozni, és kényszerűségből pincérkedik, távol a korábbi hősiességtől és dicsőségtől.
Lucy, Henry és John hármasa egy pillanatig sem tűnik úgy, mintha három, önálló gondolkodásra képes ember háromszöge lenne, nincsen kellően megalapozva a köztük lévő vonzalom, sőt, kapunk egy elég kellemetlen flashbacket arról, miféle viták is voltak az exével. A világ sem tűnik valóságosnak, hiába játszódik büszkén Manhattanben, mintha a város üres lenne, ezek a szereplők pedig egy vákuumban élnének, ahol csak egymással lehet beszélgetni.
Ez még mind semmi ahhoz képest, ahogy Celine Song a történetét vezeti. Song előző filmjének, az Oscarra is jelölt Előző életeknek nem én voltam a legnagyobb rajongója, de elismerem, hogy legalább egy mélyen megélt élményből táplálkozott arról, mit jelent emigrálni egy másik országba, és feladni nyelvet, egzisztenciát, szerelmet. Az Előző életek olyan gyengéd volt, hogy ha valaki a moziban kinyitotta közben az ajtót, a huzat talán ki is vitte volna a vászonról, ennek ellenére volt egy markáns stílusa és kinézete. A Többesélyes szerelemből ez a fajta erős kezű stílus teljesen hiányzik - a gazdag miliőben játszódó jelenetek képeslapoknak és különösen pénzes lakberendezők katalógusának tűnnek, ahol aprókat mozog a kamera, míg a csóró John lakásában úgy rángatják a válla fölött, mintha egy olcsó kamaradrámába kerültünk volna. Sokkal rosszabbak aztán azok a jelenetek, amikor Lucynak őszinteségi rohama lesz a klienseivel, és a szemükbe mondja, hogy mit gondol róluk. Ez azt jelenti, hogy Dakota Johnson a szemünkbe, azaz a kamerába nézve magyarázza fahangon, hogy nem vagyunk akkora kapás, mint hisszük magunkról.
Song láthatóan nemcsak a dialógusok terén szenvedett csökkenést, hanem talán a koreai nyelv titkos fortélyaival is próbálta leplezni ezt a gyengélkedést. A filmben a beszélgetések szinte teljesen hiányoznak; helyettük inkább csak egymásnak feszülő tételmondatok találkoznak, amelyek a Többesélyes szerelem mondanivalóját igyekeznek alátámasztani vagy éppen megkérdőjelezni. Kérdés, hogy mit is jelent valójában a másik ember értéke. A kóla és sör példája, amely elsőre csupán egy furcsa, meg nem indokolt gesztusnak tűnik, valójában mélyebb gondolatokat rejt magában, amelyek a háttérben húzódnak.
Song ugyanis amikor a karaktert írta, próbált keresni egy olyan italt hozzá, ami jól tükrözi, azt, hogy az amerikai középnyugaton, szerény körülmények között nőtt fel. A legfurcsább italokat guglizta meg, amikor rátalált a Dieselre vagy Colabierre, a német fiatalok között népszerű sörös kólára. Song úgy értette, hogy ez kifejezetten egy alsóbb társadalmi osztályra jellemző keverék, ami nekem inkább tűnik egy félreértésnek, vagy az író által elképzelt jelenségnek, nem pedig a valóságnak. És ami nem pont azt kommunikálja a főszereplőjéről, amit az alkotó szeretett volna - nem egy európai gyökerekkel rendelkező sarja a munkásosztálynak, hanem valaki, aki hülye italokat iszik. Mintha ez adott volna neki is értéket.
De mi az érték a Többesélyes szerelemben? Amikor próbálok rá visszaemlékezni, csak a furcsaságok maradtak meg: a filmet nyitó, előemberek közötti házasság, a sután belengedett orvosi beavatkozás, amiről inkább csak linkelek egy cikket, nehogy lelőjem a lényegét, vagy a belógás egy idegen ember esküvőjére, ahol talán megvilágosodnak a szereplőink arról, hogy a mi a helyes. A Többesélyes szerelem a végére ad konkrét választ arra a dilemmára, hogy mi az ember értéke igazán, de a filmben szinte semmi sem támasztja alá ezt. Mintha csak súlytalan gesztusokat látnánk egymás után, súlyos szavakkal elmagyarázva. Fordítva sokkal jobb lenne.
