**Vallomás a tükör előtt** Ahogy a reggel első fényei átszűrődnek a függönyön, és a szoba lágyan feléled, ott állok előtted, tükörképem. Te vagy az a felület, amelyben nem csupán az arcom, hanem a lelkem is megjelenik. Azt mondják, hogy a tükör hazudik,

Nem vagyok biztos benne, mikor indult el ez az egész folyamat. Talán akkor, amikor először hallottam a zenét. Egyik nap valaki megkérdezte, hogy jól vagyok-e, és én csak bólintottam, mintha minden rendben lenne. Pedig belül, a szívem mélyén, egy vihar tombolt, és üvölteni akartam.

Egyre gyakoribbá váltak ezek a különös pillanatok. A bólintások száma folyamatosan nőtt, akárcsak a hamis szavak áradata. Idővel már magam sem tudtam, mikor beszélek igazat, vagy hogy valaha is megtapasztaltam-e az őszinteséget.

Mert nem engedtem, hogy a könnyek elárasszanak. Mert mindig jelen voltam, amikor szükség volt rám. Mert fáradhatatlanul dolgoztam, mindent elintéztem, cipeltem a terheket, és hallgattam a fájdalmamat. Azt gondolták, hogy mindezt könnyedén viselem. És én nem cáfoltam meg ezt a hitet. Úgy éreztem, ez az, amit elvárnak tőlem. Egy férfitól, aki összeszorítja a fogait, lenyeli a fájdalmát, és soha nem panaszkodik. Aki a szilárdságot képviseli.

Valójában ez nem csupán erő. Ez a túlélés harca. Ez az elnyomás árnyéka. Ez az önmagunkról való lemondás.

És most itt állok, harmincvalahány évesen, egy tükör előtt, és próbálom kitalálni, ki néz vissza rám. Ez az arc... mintha nem is az enyém lenne. Már nem tudom, mi az, ami belőlem maradt. Nem tudom, mikor mosolyogtam utoljára úgy, hogy azt éreztem is. Mikor nevettem őszintén. Mikor voltam csak... egyszerűen jelen. Felszabadultan. Félelem nélkül.

Halkan, észrevétlenül kezdett el eltűnni belőlem valami. Kívülről úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van, de belül... napról napra lassan foszlott le rólam egy-egy részlet. Egy darabka önazonosság, egy elveszett álom, egy megfakuló gondolat, vagy egy érzés, ami egykor élt bennem.

A legfájóbb? Az, hogy senki sem vette észre. Talán én sem akartam, hogy észrevegyenek. Azt kívántam, hogy büszkék legyenek rám, hogy ezt mondják: "Nézd, ő aztán bírja a terhet." Csakhogy közben megfeledkeztem arról, meddig lehet így elviselni mindezt.

Most már nem akarok erősnek látszani. Nem akarok megfelelni. Csak... igaznak lenni. Önmagamhoz. Mert ha most nem teszem meg, ha most sem mondom ki... akkor talán soha nem fogom. És akkor végleg eltűnök. Csendben. Ahogy eddig is tettem.

Bevallom: Valahogy úgy érzem, hogy gyenge vagyok. És csak annyit szeretnék, hogy elengedhessem a könnyeket.